Üdvözöllek a blogomon!

Istentelenül

Ember hiába is tervez,
hogyha isten mindig perverz,
Magunkra hagy álnokul,
nem ad semmit zálogul.

Szétszakítanánk láncaink,
hová lettetek, álmaink!?
Magában rajtunk jót röhög,
agyunkba tóduló vérrögök.

Körénk vetít léha illúziót,
karunkba döf mérges infúziót,
úgy nézi ahogy lecsepeg,
semmibe oszló szerepek.

Bármerre is nézel,
törött tükörcserepek,
szilánkokra tört minden kép,
és vadul húsodba tép

Nihil

Tengeren sodródik egy csónak,
kik ülnek benne, élők, avagy holtak?
A révész vajon nézi messziről,
megkérdezném, de nincs kitől.

Tenger morajlik csendesen,
hullámot vet, én nyeldesem,
fakó égboltozat, színtelen,
hogy evezek, csak színlelem.

Felhőfoszlány fodrozódik,
madár árnya elmosódik,
nap égette komor a táj,
ott, hol ember soha sem jár.

Nincsen élet, nincsen halál,
nincsen út sem a kanyarnál,
kóbor macska mit kapargál,
valaha is hazatalál!?

Dadogó dadaizmus drámázik

(alliteráció)

Delejes dac dúlt dagadó didimben,
dünnyögő dakota dagály dacára,
derűsen de dőrén döfök drapp dárdát
díványon döglő démon dobhártyájába.

Dőre diadal, de dögös döfés!
Dalmát dékán diszkréten dicsér,
dervis diák dermedten dohog,
dicstelen dallam, dacos Dantonok.

Darócruhás dandár dühösen dorgál:
dolgozni derogál? Dörzsölt deviáns,
dehogyis drogtól dorbézol, dülöngél!
Deszka dutyiajtó döndül. Derék!

Díványon didergő dohos dunyha,
dőzsölő, dögszagú diktatúra,
dilis dogma, delejező duma,
délután detonáló dinamit díja.

Drótszamáron

Halo! Kérem itt a Sam beszél.
Miért fúj mindig szembe szél?
Hogyha néha hálturól fújna,
nem lenne annyi izom munka.

Bezzeg nyáron, mikor jólesne,
csak a nap süt két szemembe,
izzadtságom törölgetem,
homlokomon fáradt kezem.

Franc ebbe a kardióba,
bemondom a rádióba,
kissé kemény a nyergem,
lassan feltöri a fene..
(szóval azt. :D )

Két keréken szép az élet,
nem kell nekem BKV bérlet,
nem is nézek nehézséget,
a zsírom így nyugton éghet.

Az idő szövőszékén

Ez a vers nem saját, hanem egy könyvben olvastam. Mivel megérintett, úgy gondoltam, közzéteszem. A szerzője sajnálatosan ismeretlen....

Noha életünknek szőttese
szemünk elől rejtve marad,
Mester sző, vetélő röpdös,
míg végső hajnal nem hasad.

Olykor ezüstfonál kúszik,
másszor arany ragyog fénylőn,
ám időnként sötét szálak
tekerednek a vetélőn.

A Mester értőn szemléli:
a sormintát latolgatja,
s lassú álhatatossággal
bontakozik rajzolatja.

Irgalmas Mennyei Urunk
az, ki bölcsen megtervezi,
ragyogó és árnyas tónus
egymást miként kergeti.

Mily szépséget rejt e minta,
nem osztja meg senki mással.
Ő röpteti a vetélőt
mind a szép s a csúf fopnállal.

S csak ha minden elcsöndesül,
a vetélők mind leállnak,
fedi föl urunk a művet,
s kérdéseinkre a választ.

Akkor érthetjük csak meg csupán
sötét s fényes szálak titkát:
Miért ők, s miért úgy alkotják
az isteni szövésmintát.

Pokoli létjáték

Sose mondjál csütörtököt,
mulatoznak az ördögök,
pata dobban, és mind hörög,
szarvuk végéről vér csöpög.

Rotyog az üst, forr a katlan,
pokol mélye változatlan,
nyárson sütik meg az embert,
esélytelen harcod megnyerd.

Elég mi jó, él mi gonosz,
tükörképed végigpofoz,
menekülnél? Leszigonyoz,
megírta rég Hérodotosz.

Odafent menny, alant pokol,
ember mégis továbblohol,
béke benne sosem honol,
hiába is alkudozol.

Bűnre csábít, körbeölel,
minden vágyad odaszögel,
talmi fénytől szem megvakul,
békegalamb is megvadul.

Gyere kérlek, könnyű a lét,
így sustorog a kis szemét,
tied minden kapd el hamar,
duruzsolva összezavar.