Szomorúság úszik a táj felett,
fájó szívünk burka megrepedt,
így emlékezünk rá, ki odalett,
ontva tengernyi könnyeket.

Kívül minden a hervadásé,
a megváltoztathatatlan halálé,
múlandóságunk elfogadásáé,
manesnek szóló néma rituálé.

A csendes temetők felékesülnek,
sírhalmokon világító mécsek égnek, 
krizantémok, koszorúk feküsznek,
emlékeink e fényben átlényegülnek.

Nincs helye most hangos beszédnek,
nem azok vagyunk, mit sírunkra vésnek,
hanem mit mások életébe szőttünk,
e napon lépteinket halkra vesszük.

Világítanak az emlékezés lángjai,
egybeforrnak régi egészek szilánkjai,
s holnap, ha pirkad majd a hajnal,
újraszületünk egy nagy sóhajjal.