Utánam semmi sem marad, 
csupán rongyos holt anyag
csontjaimról lemálló húscafat,
mit lelkem enyészetnek visszaad.

Fejfámon lengő fehér pókfonál,
mi széllel csendben szálldogál,
őszi avar színezi dombomat,
ez marad belőlem, egy gondolat.

Koporsóban hideg porhüvely,
elvitt téged is a halott révület,
szemgödröd fénytelen, üres,
hiába gondoltad te vagy az ügyes.

Holdfény eltüntette arcunkról a színeket,
piszkosszürke lett, megfojtva az életet,
összetört álmaink hevernek szanaszét,
elfogytunk, mint olajból a lámpabél.

Ha eljön majd a számadás,
reméljük vakon a feltámadást,
hiába lesz akkor már minden lázadás,
menni kell tovább, ez isteni ráhatás.

Mécsesek fénye sírunkon világlik,
fájdalmunk a temetőben virágzik,
krizantémot viszünk ki a sírra,
állunk ott összetörve, sírva.

Ősz tincseink nem fújja többé szél,
szánk életről s elmúlásról beszél,
rég volt vágyaink ott gurulnak a földön, 
gyászkendőnk alatt jéggé dermedő könny.

Temetőben némán foszlik a csend,
pergő perceinkkel futunk versenyt,
halálodtól félsz, ne légy álszent,
hát az életedre mondj igent.

Ne állj sírom felett, mert nem ott vagyok,
harkály csőreként odvas fán kopogok,
én leszek a sivatagban a futóhomok,
és gyertyák megfojt viaszából mosolygok.