Üdvözöllek a blogomon!

Pályaudvaron

Mosolygó arcok mindenütt,
az én szívemre bánat ült,
minden ragyog, minden él,
lelkem más világról regél.

Hangosan sípol a mozdony,
fáradt testemen láncsodrony,
mitől vidámak, nézem zordon,
mikor volt jó karácsonyom?

Mindenki boldog, de nem én,
számomra már nincs remény,
szomorún nézek másokat,
kikkel elszaladt a gyorsvonat.

Amszterdamban járt az ősz

Amszterdamban járt az ősz,
Amstel partján keveset időz,
arany leveleket visz a víz,
kopasz fa ágán ül egy csíz.

Úgy hívják Észak Velencéje,
hollandoknak szerencséje,
valahai halászfalu,
mit elkerült a mélabú.

Amszterdamban járt az ősz,
reggel kicsit szégyenlős,
lépteit elnyelte a lehulló avar,
s ez a csend engem felkavar.

Amszterdamban járt az ősz,
te csodálhatod őt, a nőt,
ki régen fapapucsban járt,
és sohasem mórikált.

Amszterdamban járt az ősz,
hídja alatt csatorna tekergőz,
az alkonyban jött csendesen,
minden lépése nesztelen.

Exitus

Utánam semmi sem marad, 
csupán rongyos holt anyag
csontjaimról lemálló húscafat,
mit lelkem enyészetnek visszaad.

Fejfámon lengő fehér pókfonál,
mi széllel csendben szálldogál,
őszi avar színezi dombomat,
ez marad belőlem, egy gondolat.

Koporsóban hideg porhüvely,
elvitt téged is a halott révület,
szemgödröd fénytelen, üres,
hiába gondoltad te vagy az ügyes.

Holdfény eltüntette arcunkról a színeket,
piszkosszürke lett, megfojtva az életet,
összetört álmaink hevernek szanaszét,
elfogytunk, mint olajból a lámpabél.

Ha eljön majd a számadás,
reméljük vakon a feltámadást,
hiába lesz akkor már minden lázadás,
menni kell tovább, ez isteni ráhatás.

Mécsesek fénye sírunkon világlik,
fájdalmunk a temetőben virágzik,
krizantémot viszünk ki a sírra,
állunk ott összetörve, sírva.

Ősz tincseink nem fújja többé szél,
szánk életről s elmúlásról beszél,
rég volt vágyaink ott gurulnak a földön, 
gyászkendőnk alatt jéggé dermedő könny.

Temetőben némán foszlik a csend,
pergő perceinkkel futunk versenyt,
halálodtól félsz, ne légy álszent,
hát az életedre mondj igent.

Ne állj sírom felett, mert nem ott vagyok,
harkály csőreként odvas fán kopogok,
én leszek a sivatagban a futóhomok,
és gyertyák megfojt viaszából mosolygok.

Piktoráció

Festő vagy és nem Goethe,
ha kedved tartja ülj a kőre,
piktor lelke szabadon száll,
arcán leledz kecskeszakáll.

Természetnek lágy ölén,
tengerpartnak fövenyén,
homlokon csókoló múzsa,
ne kössön semmi gúzsba.

Könnyeidet vedd ecsetedre,
vegyítsd az ég kékjével el,
kend fel hófehér vásznadra,
figyelmed ne vesd bánatra.

Érezd áldott szívverésed,
meríts palettádról fehéret,
vérvöröset tűzről pattanót,
óvón melegítő pantallót.

Bársonyos zöld keveréket,
ecsetheggyel sárgád elérjed,
majd napfényízű lengéket,
s képeddel Istent is eléred.

Ajándék

Te magad vagy az ajándék, 
bármit is mondtak apádék,
ki vagy? Helyedben utánajárnék,
az élet egy hatalmas színjáték.

Számomra Te vagy az ajándék, 
mit adsz fogadom, bármi is a szándék,
ha rádnézek, mosolyom arcomra ráég,
veled, s szavaimmal óvatosan bánnék.

Akármit hiszel, Te vagy az ajándék, 
maszkjaid alatt is rád találnék,
hiába vetül reád annyi árnyék,
látszol! Színed arany és enciánkék.

Masni nélkül is te vagy az ajándék, 
nem véd meg kőpáncélod ha elé állnék,
ereidben forrón zubog a sárkányvér,
aki vagy legbelül, a világra ráfér.

Emlék-kép

Csakis a szépre emlékezem,
meg néha egy-egy könnyre,
szemem már nem lát, csak a lelkem,
elengedted kezem, el örökre.

Olybá tűnik, mintha itt lennél,
s nem takarna téged szemfedél,
selyemköpenyt visz a szél,
minden mozog ami él.

Harcomat már egyedül vívom,
nélküled csak nehezen bírom,
odaátról vezetsz, ebben bízom,
mik voltunk, túlmutat egy síron.

Fenyves Márk társának ismét.....

 

Időrés

Túl hamar áttáncoltál a hídon,

odaát lejtesz már egy másik síkon,
végleg légiessé lett mozgásod, 
angyalok közt mi a beosztásod!?

Ki fog enyhíteni az itteni kínon,
legyen virággá minden könny a síron,
fényed odaát világítson örökkön,
itt érted mozogjon minden tülfüggöny.

Mondd ki vegye át a stafétát,
ki érti, nem rád veti árnyékát,
csak folytatja Isten színjátékát,
mert ez örök folytatásért kiált.

Utódod legyen méltó hozzád,
idézzen meg téged, s Valériát,
abban a szellemi minőségben,
ott lesztek a pillanatnyi időrésben...

Fenyves Márknak ismét ...

Megfagyott mozdulat

Veled sírok, veled nevetek,
hogyha ezt megengeded,
átérzem min keresztülmész,
hisz elvitte őt a révész...

Áll Isten ítélőszéke előtt,
némán nézve a serpenyőt,
min szívét éppen megmérik,
eljut-e az öröklétig!?

Hát a lelked hogyne fájna, 
és mitől is ne sajogna,
közös pörgéstek elakadt,
belefagyott a mozdulatba.

Kint továbbél a pipitér,
bent üres maradt a tánctér,
a szék és az íróasztal,
téged vajon ki vigasztal?

Sirasd meg őt, kit nem lehet,
addig törölgesd könnyedet,
míg elapad a bánatpatak,
s lelkedben megmozdul a szalag.

Márk társának .....