Ez a vers nem saját, hanem egy könyvben olvastam. Mivel megérintett, úgy gondoltam, közzéteszem. A szerzője sajnálatosan ismeretlen....

Noha életünknek szőttese
szemünk elől rejtve marad,
Mester sző, vetélő röpdös,
míg végső hajnal nem hasad.

Olykor ezüstfonál kúszik,
másszor arany ragyog fénylőn,
ám időnként sötét szálak
tekerednek a vetélőn.

A Mester értőn szemléli:
a sormintát latolgatja,
s lassú álhatatossággal
bontakozik rajzolatja.

Irgalmas Mennyei Urunk
az, ki bölcsen megtervezi,
ragyogó és árnyas tónus
egymást miként kergeti.

Mily szépséget rejt e minta,
nem osztja meg senki mással.
Ő röpteti a vetélőt
mind a szép s a csúf fopnállal.

S csak ha minden elcsöndesül,
a vetélők mind leállnak,
fedi föl urunk a művet,
s kérdéseinkre a választ.

Akkor érthetjük csak meg csupán
sötét s fényes szálak titkát:
Miért ők, s miért úgy alkotják
az isteni szövésmintát.