Üdvözöllek a blogomon!

Szemed tükrében

Szemed tükrében magam látom,
átderengő holdfény a homályon.
Angyalfény van szempilládon,
vagy ravasz pók, lágy fonálon.

Néha, bizony megfeszülök,
s összetörném ócska tükröd,
kiönteném, mint hazug tücsköt,
masnira kötnék párnacsücsköt.

Rohadt, hazug torz tükör!
Tornádóként rajtam átsöpör,
nyomában marad csömör,
pállott büdös pöcegödör.

Szellőztetem, de hiába,
fájdalom jár csak nyomába.
Nem nő páfrány mohára,
őszinte mosoly vad pofára.

Szemed tükrében magam látom,
átderengő holdfény a homályon.
Angyalfény van szempilládon,
vagy ravasz pók, lágy fonálon.

Szerelmes együttlét

Szemed a szemembe néz,
lelked kútjába merültem,
látványától megrészegülten,
csábítóan édes méz.

Emelkedő pulzus,
parázsló tekintet,
indítja kezedet,
szerelmes inzultus.

Végigszalad testemen,
itt-ott lelassulva,
mindent lángra gyújt ma,
elakad leheletem.

Lényed közelében,
mindenem megremeg,
vér ereimben pezseg,
hosszú hajad ében.

Nem, nem jössz még közelebb,
akarásom kínom korbácsolja,
már párnámat szorítom zihálva,
ágyunk egyre fülledtebb.

Cshhsss.. mondod mosolyogva,
magunknak állj-t parancsolsz,
időnk tenger, nem kapkodsz,
hajam szénaboglya.

Csak némán nézel,
beszél helyetted tested,
csábít meztelen öled,
lassan kivégzel...

Majd ajkaddal ajkamra hajolva,
hűs szellő, lágyan megérint,
vonzódás tüzünk éled itt,
rózsás, nyelveinknek játéka.

Barangolni indulsz végre,
völgybe le, s dombra fel,
szívem szíveddel felesel,
kéjes tekintet, éj sötétje.

Várakozás többé nem gyötör,
tél után is jő tavasz,
felnyögsz, és szádba harapsz,
beteljesedő édes gyönyör.

Őrült, ősi, vad bujaság,
húsod a húsomba hatol,
extázisunk egybecsatol,
égbe kiáltó sikoltás...

Élet

Időnk életünkkel terhes,
megszülni kész a perceket.
Percre perc, és napra nap,
az élet körforgása megmarad.

Ki megszületett, egyszer el is megy,
megöregszik, vagy sem, egyre megy.
Eljön mindünkért a kaszás,
ez a dolga, nem tehet mást.

Ó a kezdet és a vég!
Fátylon átszűrődő fény,
ezer arcú emberlény,
ülj le hát ide mellém.

Csendesedj el, figyelj befele,
rajtad (is) múlik élted kimenetele,
sorsodnak nálad van útlevele,
milyen pecsétekkel van tele?

Nyári Budapest

Néma csendben izzad a város,
izzadságfolyama mindennel határos.
Eső után sóhajtozó körúti fák,
púposodó sínek menti aszfalthurkák.

Szaunává változik minden tere,
árnyékba búvik veréb, rigó, gerle.
Pattanásig feszült idegrendszerek,
vagy bárgyún néző ernyedt emberek.

Lomhán lüktet az Andrási ütőere,
csatornából felbüfög a pokol lehelete.
Állatkertben kérődik egy teve,
csak neki nincsen melege.

Minden uszoda sűrű húsleves,
benne anyuka ázik, háromgyerekes.
Mama tekintete, s apa söre jeges,
gyerekeik élvezik, ez örvendetes.

Megáll szorgalmas, és rest,
vizet inni, hideget, fél literest.
Hiába jön el az est,
sótól ragad minden test.

Hát ilyen vagy te beste!
Te nyári Budapesti este.