Üdvözöllek a blogomon!

Szöszmörgök megint...

Sosem a naptártól függ az életed,
hanem hogy milyen világ van benned.
Lehet hétfő, kedd, vasárnap,
ne dőlj neki a vaságynak,
kapjad magad hamar fel,
rigó fütyül, jóreggelt! keljél fel!

*****

Nem tudom, hol vagyok,
nem tudom, ki vagyok,
lehet, hogy vénülök,
lehet, csak hülyülök,
egyszer mégis elrepülök.
Vár az ég, és vár a tenger,
végtelenben elveszett jel,
néma csendben engedjél el.
Hallhassam a nimfák énekét,
hol örök fény van, nincs sötét,
hagyj repülni, vagy tépjél szét.

Kinek látszom?

A butának bölcs vagyok, a bölcsnek buta,
a lustának pörgős, a pörgősnek meg lusta.
A magasnak alacsony, és magas az alacsonynak,
Társas a magányosnak, magányos a társasnak.
A sötétnek világos, a világosnak sötét,
és nem én találtam fel a bölcsek kövét...

A hajlékonynak darabos, a darabosnak hajlékony,
a vékonynak gömbölyű, és a gömbölyűnek vékony.
A tuskónak művelt, a műveltnek meg tuskó,
magad hová sorolod, onnan fölé vagy alávaló.
A görbének egyenes, az egyenesnek görbe,
bele mersz-e nézni a görbe tükörbe?

A kávé, és ami benne van.

A kávé nem a cukortól lesz édesebb,
afrikai nap simogatja lelkedet,
mikor a kávédat megkevergeted.
A kávé Etiópiában és Afrikában őshonos,
tudod, mikor iszod, magad odavarázsolod.

Ám ezek igencsak az ősi kezdetek,
amíg iszod, kávétörténelmet mesélek.
Ahogyan a kínaiaknak a tea,
az araboknak a kávé az itala.
Honnan, mikor indult útjára,
azt övezi legendák hada.
Valamikor, az idő sűrűjében,
hatodik század közepében,
a kávécserje szabadon, és vadon termett,
mikor egy pásztor éppen arra legeltetett.
Megfigyelte a kedves kecskéket, 
hogyha olyan piros bogyót ettek,
a szokásosnál élénkebben viselkedtek.
A mamakecskék sokkal éberebben figyeltek,
a gidák a sziklákon még fürgébbek lettek,
pattogtak ide-oda, le és fel,
egy lépést sem tévesztve el.
Ezt elmondta egy szerzetes rendnek,
kik utána kísérletezésbe kezdtek,
megkóstolták a magokat, de nem ízlett,
mert szájuk tőle roppant keserű lett.
Mérgükben a maradékot a tűzre vetették,
ahol pörkölődve, új illat terjedt szét,
erre felfigyelve, kivették a tűzből,
ment a pörkölt kávészem kézre-kézről,
míg valaki összetörte, és jól kifőzte,
így már kevésbé lett keserű a leve.
Egész éjjel ébren voltak a nedűtől,
ennyi a legenda eleje a kezdetekről.

Azután majd ezer évig csend lett,
homály fedi a kávétörténelmet,
ki tudja, mekkora utat tett meg,
vele ki, hogyan kísérletezgetett?
Majd a tizenötödik században ismét feltűnt,
Jemenben sok szúfi szerzetes ettől élénkült.
Innen már néhány évtized elég volt,
és a kávé örök hódító útjára elindult.
Következő lépés Egyiptom, és Szíria,
Török ország még egy bakugrásnyira.
A törökökhöz, kávéhoz mi is kapcsolódunk,
történelmünkben fennmaradt egy afférunk.
Thököly Imre fejedelmet a Váradi pasa,
egy ebédre meghívta, magához csalta.
Thököly fejedelem azonban gyanakodott,
az ebéd után, távozásban gondolkodott,
ám egy janicsár aga őt még maradásra bírta,
szomorú legendává lett a következő mondata:
"Ne siess Uram, hátra vagyon még a fekete leves!" 
A kuruc fejedelem nem akart tiszteletlen lenni,
a fekete levest otthagyni, nem "megenni",
visszaült hát, a kávéját szépen nyugodtan megitta,
onnan láncra verve vitték az isztambuli Héttoronyba.
A "fekete leves", azaz a kávé fogyasztása,
így vált ismertté középkori kis hazánkba.

Az ezerhatszázas évekre ébredve, 
kereskedők egymással versengve,
igyekeztek meghonosítani a kávécserjéket,
a termesztésbe jó orral, megszimatolva az üzletet.
Olaszok, németek, franciák, és hollandok,
sorban ültették el a különféle kávémagot,
imádkozva, kibírja a másfajta éghajlatot.
Végül is ekkor a hollandok győztek,
egy kávécserje a füvészkertbe lépett,
megmaradt, és szaporítható lett,
az országban hamar szétterjedt,
onnan indult tovább Európába,
lelkes kertészeknek otthonába.
Ezerhétszáz után érkezett a Franciákhoz,
kapcsolódva XIV. Lajos uralkodásához,
szétterjedt hamar a francia gyarmatokon.
Elutazott a hajókon messze Amerikába, 
Brazíliába, Kubába, és Costa Ricába.
Eltelt száz év, s megérkezett Hawaiira,
onnan utazott tovább Ausztráliába, 
minden földrészt bekapcsolva,
a kávétermesztés körforgásába.

Amíg most te a kávédat kitöltöd,
kezed, szemed a kávéfőzőn töltöd, 
hamar iszom én is egy bögrével,
ha neked elég, igyál csak csészével.

A növényről mai napig viták vannak,
munkát adva sok botanikus hadnak,
mert 500 nemzetség van, és 6000 faj,
mely trópusi fákat, cserjéket magába foglal.
A leveleik színe zöld, bíborvörös, sárga,
"babját" nézve lehet arabica, és robusta.
Telepítés után 3-4 évre teremnek először, 
a termés függ az időjárási körülményektől,
rengeteg napfénytől, és a sok-sok esőtől,
a termesztő szívétől, és gondos kezétől.
Az arabica ízben aromában felülmúlja a robusztát,
koffein tartalmában nem bírja csak felét, harmadát. 
Megkülönböztető még, a mag nagysága, származása,
mely lehet Dél vagy Közép-Amerika, Afrika, 
esetleg Indonézia csodás szigetvilága.
Ha kolumbiai kávéból főtt az eszpresszó,
oly testes, élénk aromájú, nincs rá szó.
A Costa Ricait enyhén füstös íz jellemzi,
Guatemalai csokoládés jegyekkel tűnik ki.
Jamaican Blue Mountain édes, 
karamelles, enyhén fűszeres.
Mexikó Maragogype dicsekedhet a legnagyobb szemmel,
könnyű, lágy, csokoládés, és mogyorós utóízekkel.
Édes, gyümölcs aromák származnak Kenyából,
fűszeres, csokoládés, virágos ízek Etiópiából.

Kavarj még egyet a kávédon,
olaja maradjon a szádon,
nyelveddel ízlelgesd az aromát,
törd át érzékeid birodalmát.

Kávéd íze függhet még a pörköléstől,
annak hőfokától, és persze idejétől.
A Bécsi pörkölésű, meleg barna, 
kávészem felszínére kiválik olaja. 
A Francia inkább sötétbarna,
az Olasz pedig mély sötétbarna.
Arra esküszik a legtöbb barista,
csak olaszból jó az espresso zamata.
Eljutottunk a múltból a jelenbe,
ez a kávé kacskaringós történelme.
Innen indulunk tovább a csészébe,
gyűszűbe, pohárba, avagy bögrébe.
Ihatsz espressot, vagy ristrettot,
így csak simán, feketén kapod,
tejjel lágyítva, más lesz italod,
hogy mik, lehetnek, máris megtudod.
Lehet cappucino, tejjel, tejhabbal adandó,
tetejére díszítésnek fahéj, kakaó rakható.
Latte, macchiato, 
latte maccihiato.
Ha melanget kérsz, mézzel kapod, üvegpohárba,
wiener melange esetén, csokoládéval társítva.
Az americano forró vízzel van hígítva,
német hosszúkávénak más az előállítása.
Ezeken kívül ihatod tejszínnel,
fűszerrel, likőrrel, whiskyvel,
vagy jegesen, vaníliafagyival,
nyári melegben szívószállal.

A kávéban mindez benne rejtőzik, 
felfedezésétől a kiteljesedéséig.
A lényeg, ezeken túl mutat, 
(majdnem azt írtam, matat)...
Mert miért is iszod eme nedűt,
otthon, kávéházban, s mindenütt? 
Azt mondod, enélkül nem indul a reggel,
kell a kávé, csakis ettől ébredhetsz fel,
kell ez a varázsos szertartás,
legyen benned a naphoz kitartás.
Ha a kávédat kedveseddel fogyasztod,
csészéjéből a habot kanállal megvámolod,
nem azért, mintha a tiedben nem lenne,
csak azt megédesítette az ő jelenléte.
Barátaiddal is rendszerint ezért kávézol,
ez az ürügy, a többi úgyis jön magától.
Kívánom, ha legközelebb kávédat a szádhoz emeled,
nyíljanak ki ízlelőbimbóid, s az összes érzéked.
Feketén, iszod, vagy a cukrot kevergetve kis kanállal,
legyél magadban, magaddal, vagy egy jó társasággal,
amíg jólesik, maradjon meg számodra ez a szentség,
mely belőled ered, s tőled, veled lesz csodaszép.

Szemeinkben

Szemeinkben ott van jellemünk,
múltunk, jövőnk, és a jelenünk,
oly fényesen és olyan tisztán,
ahogy csak isten láthatja tán.
Benne minden látszik,
ahogy lelkünk játszik,
mélyén a tűz parázslik,
érzésekkel mágiázik.

Szöszölgetés

Hegyezd rá szemed fókuszát,
mindenben meglássa a csodát,
eső után lásd meg a tócsát,
és a tükröződő varázsolást.

***

Sosem a naptártól függ az életed,
hanem hogy milyen világ van benned.
Lehet hétfő, kedd, vasárnap,
ne dőlj neki a vaságynak,
kapjad magad hamar fel,
rigó fütyül, jóreggelt! keljél fel!

***

Nem tudom, hol vagyok,
nem tudom, ki vagyok,
lehet, hogy vénülök,
lehet, csak hülyülök,
egyszer mégis elrepülök.
Vár az ég, és vár a tenger,
végtelenben elveszett jel,
néma csendben engedjél el.
Hallhassam a nimfák énekét,
hol örök fény van, nincs sötét,
hagyj repülni, vagy tépjél szét.

Perseidák...

Augusztusi éjjel csillaghullást nézni,
önfeledten a látványba beleszédülni,
éjjeli felhőpamacsokat észrevenni,
nyakunkat gémberedtre tekergetni.
Néha ellibbenő denevértől frászt kapni,
lábunknál a Duna locsogását hallgatni.
Langyos szellőtől falevelek zizegnek a fákon,
a hold kicsire soványodva ül a tisztáson,
kivonult őkelme a partszélre,
most más az attrakció elvégre.
Mindenki heverészik a fűben,
ha egy hullócsillag elrebben,
nagy olyankor a vigadalom,
csillaglesők sikongatnak a parton,
mosolyogsz, ha te is meglátod,
viszi a meteorit a kívánságod.
És kicsit azért szidod a nagyvárost,
itt minden olyan, de olyan világos,
meresztheted jobban a szemed,
hogy a csillagokat tuti észrevedd.
Azért jönnek, és hullanak sorban,
csíkot húzva az éjjeli égboltban,
megrészegítve a csillaglesők hadát,
édessé téve az Augusztusi éjszakát.
Felidézi bennem a fiam gyermekkorát,
egy hideg Januári fagyos meteorithullást,
mikor karomon az álmos gyermekkel,
együtt néztünk az égre dideregve fel,
s hallgattuk a családi mormogást,
Bolondok! Gyerünk befelé! Alvás!
De mi csak néztük csodálva az eget,
bár kezünk lábunk hamar reszketett,
hajnali három volt, tutira emlékszem,
bennünk az élmény örök lett, egészen.
S eszembe jut még pár alkalom,
mikor a kedvessel olyan sok nyáron,
sátoroztunk, horgásztunk az Ipolynál,
hol Szobnál, hol pedig Tésánál,
és a horgászbotot majdnem a hal vitte el,
mert szemem a víz helyett az égre nézett fel.
Akkor is, most is, a tücskök zenéltek,
fénycsíkok az égen feltűntek, s elenyésztek.
Köszönöm nektek ismét Perseidák,
az éjjeli, retinába égő égi varázsolást.

Elszálló évek

Ha el is szállanak feletted az évek,
ne sajnáld, általa szíved bölcsebbé lett.
Ne mond, hogy ó a mai eszemmel,
mennyi mindent másképp lehetne,
mennyi régi vakvágány elkerülne.
Szeresd magad, éveid becsülve,
boldogan nézzél bele a tükörbe,
vakvágányoktól nem lettél gyenge,
(akkor se, ha most szíved épp összetörve),
légy büszke az útra, mit bejártál,
(más fele ennyitől is berosál),
vállald bátran korodat, s akivé lettél,
hisz soha semmi rosszat nem tettél.
Ha bárki netán mást mondana,
szájával téged pocskondiázna,
tudd, ő ott ragadt a múltba...

Perseidákra várva

Ma este, aki teheti feküdjön ki a rétre,
egyedül, vagy valakivel egy jó plédre,
emelje fel tekintetét az égre,
csillaghullásban lesz része.
Éjjelente látható e csodás varázs,
ahogyan "potyognak" a Perseidák,
látni, amint belépnek a légtérbe,
csíkokat húzva sorban az égre.
Lassíts le ma éjjel, engedd meg magadnak,
elvarázsolhasson mit a természet neked ad,
idd szívedbe a látványát,
a meteorraj felbukkanását,
felizzását, majd elporladását,
mutatva az élet körforgását.

Cseresznye

Pirospozsgás ropogós cseresznye,
gyermekek és rigócskák kedvence,

melyről mesét mondok teneked,
a cseresznye hol, mikor született.
Nagyon sok éve lehetett,
nagypapa facsemetét vett,
gondolva a kis unokákra,
és a kicsi rigócskákra.
Kertecskében elültette,
fagytól, kártevőktől megvédte,
fává nőjön cseresznye csemete.
Gondos szerető kezének nyomán,
tavaszra virágba is borult ám.
Boldogan szálltak rá a méhecskék,
virágport mosolyogva gyűjtötték,
Szorgos méhecskék munkájának hála,
hamarosan termést adott a fácska,
amit az eső duzzasztott nagyra,
és a napocska érlelt szép pirosra.
A cseresznyét majd mindenki szereti,
a piros párokat a füle mögé beteszi.
Hogyha őt te megeszed,
a pocakodba beteszed,
rigó komát sem feleded,
cseridet vele megfelezed.

Erdő szélén kis falu

Erdő szélén kis falu,
öreg házak, utilapu,
kacskaringós utcácskáin,
csend honol, fák árnyékin,
csak az eltévedt vándor ki erre jár,
meg a szél, a macska, és a napsugár.
Idős kunyhók szebb korokat is megértek,
mikor gyerekzsivaj verte fel a környéket.

Józsi a cipész kiabált,
kiporolta fia nadrágját,
mert a kölök, az az istenadta,
felmászott a diófa magas ágára,
hogy a madárfészket kipakolja,
legyen az uzsonna ma rántotta.
Csakhogy az ág végén volt a fészek,
a rántotta álom semmivé lett,
mikor az a súlytól lehajlott,
ágáról a Robi gyerek lecsúszott.
Rázuhant a fáskamra tetejére,
ott egy nagyott nyekkenve,
pattant tovább a kis teste,
rágurulva a kukorica góréra,
mindent mi ott volt elsodorva,
ért le végül a porba,
előtte apja cipőorra...
Mit csinálsz már megint,
te ütődött gyermek itt?
Édes drága jó apám...,
magának azt elmondhatnám,
hogyha én is úgy akarnám.
Igazat mégsem mondhatok,
mert ütne reám jó nagyot,
így maradjunk csak annyiban,
megnéztem mi újság a határban.
Robi fiam, ó te tökkelütött ostoba,
hazugságodnak meg lészen jutalma, 
nadrágszíjam leveszem,
csattintom a fenekeden. 
A hazug szót sosem tűrtem,
tűzzel vassal mindig üldöztem. 
Nem baj, ha a fára felmászol,
az sem baj, ha leesel a faágról,
vagy beszakad alattad a jászol,
most mondtam el néked utószor.

A másik udvarban lakott Bözsi néne,
sok gyermeknek anyja, és nagynénje,
a fülére kicsit süket volt szegényke, 
ezáltal sokszor azt sem véve észre,
ha becsöngetett hozzá néhány legényke,
szép napot, és enni, innivalót kérve.
Merthogy Böske volt egykor a korcsmáros,
konyháján sült ki sok száz lángos,
palacsinta is, túrós, meg lekváros.
és persze jóféle kis cfatányéros.
Korsóba csapolta a habzó söröket,
pohárba mérte a hosszúlépéseket,
bátran kihajította a részegeket,
vele kekeckedni sohasem lehetett.

Ám hamar elszaladtak az évek,
Bözsi kocsmája az enyészeté lett.
Elment Józsi cipész a temetőbe,
Robi fia pedig árván felnőve, 
szomszéd lánnyal rég megesküdve,
robotol reggeltől napestig,
hogy eltarthassa gyermekeit.
Hétvégén mikor kint ül a verandán,
gondolata elmereng a régi diófán,
azon a bizonyos elpárolgott rántottán.
Fiai is mejdnem flnőttek,
fáramászni ők is szerettek,
ám ő a nadrágjukat sosem porolta,
volt mosógép, mi a koszt kimossa.
Erdőszéli kis falu,
öreg házak, dejavu...

A bor születése

Boros üvegek állanak sorban,
katonásan, az alkonyi napban,
elmesélik az elmúlt nyarat.
Szürettől a palackozásig,
Napfénytől az isteni alkímiáig.
A szüret a bor születésének kezdete,
de nem ez mindennek a legeleje....
Hajdanán még nem voltak palackba zártak,
szőlőfürtként madárnótát hallgattak.
eső érte őket, napfény és darazsak,
néha szellő borzolta a kacsokat.
Majd puha kezek jöttek, tapogattak,
ők ismeretlen vándorútra indultak,
elhagyták végleg a szőlőlugast.
Behuppantak a háti puttonyba,
majd onnan tovább a dézsába,
nyakukba még kaptak száz fürtöt,
nem kérdezték ki nem fürdött.
Érkeztek még nagyon sokan,
többen szüreteltek a lugasban.
Volt köztük Otelló és Csaba gyöngye,
senki sem volt csenevész, vagy gyönge,
domboldalon zengett a szüretelők éneke,
a gyerekek sikongatása és nevetése.
A dézsában eldőlt a szőlőszemek sorsa,
szorgos kezek zúzták őket csurgó halmokra,
repedtek a bogyóknak burkai,
alul finom must folydogált ki.
Mosolygós arcok pohárral a kézben,
kóstolót vettek elégedetten.
Vígan folyt tovább a mulatság,
puttonyból a dézsán át és tovább.
A mustot hamar hordókba töltik,
erjedjen a murci, szagítson a cefre,
had dolgozzon a borok istene.
Szellőztetni és hűteni is kellett,
nehogy lőré legyen jó bor helyett.
Ha megtörténik a csodás varázslat,
le is kell szépen a bort fejteni,
az aljára leült seprűt szépen kiseperni,
az isteni nedűt jól megszellőztetni.
Érik a finom bor a fahordóban,
elő is bújnak az aromái sorban.
Az egyiknek épp a levegő kell, 
megfelelő oxidáció induljon el,
hogy aromája kidomborodjon,
zamata mindent áthasson.
Másikukat nem szabad szellőztetni,
így lehet gyümölcsízt benne tartani.
S ha a borok kellően megértek,
előveszik a palackokat, címkéket,
beletöltik őket az üvegbe,
dugót nyomnak a fejükbe,
ráírják, ki mikor, hol született,
zamatinak köszönhetően milyen lett.
És ekkor te kezedbe fogod a végeredményt,
muskotályt, pinot noirt, vagy épp a roset.
Szemed gyönyörködtetik színei,
orrodat az illata kényezteti,
s ha szádhoz emeled poharadat,
eltűnik a világ, s magad vagy,
csak élvezed a mennyei ízeket,
elmeséli nyelvednek mit nem lehet,
elmondja a tavalyi nyarat,
a napfényt és a darazsakat,
hallani véled a szüretelők énekét,
és áldod a boroknak istenét.

Kincsek

Drága, édes gyarló ember...
Ki sem élni, sem halni nem mer,
ki vakon hiszi, amit lát valóságnak,
mások szavait veszi útmutatásnak.
Ül kincsesládája tetején,
koldusként kéregetve az út szélén,
mi orra előtt van, nem véve észre,
tele van szíve, s tele az erszénye.
Igaz.. ezek másfajta kincsek, mit elméje elvár,
beragyogja útját a holdsugár,
virág nyílik lábnyomán, merre jár.
Ő mégis mindebből csak annyit lát,
nem süt a nap, és gazos a táj.
Ki a rab? És ki a szabad?
Nyomozzad ki te magad,
és vegyed már végre észre,
mit kint látsz.. önmagad kivetülése.

Az igazság

Ha szemed van a látásra,
és vér is alant a pucádba,
ugorj fejest önmagad óceánjába.
Ússz, ússz, míg semmi sem marad,
míg minden, mi nem te vagy lemarad.
Az igazság oly végtelenül egyszerű,
ha megleled, arcodra kiül a derű,
tényleg a kereső a keresett,
addig menj, míg őt megleled,
akkor az elméd kalimpál, ugrál,
majd végképp teljesen leáll.
Tudni fogod ha ott leszel,
hisz soha nem is mentél el.

Nem akarva

Nem akarva akarni,
nem érezve érezni,
vágyak nélkül vágyódni,
behunyt szemmel mindent látni,
szeretet oltárán semmivé válni...

Képzelet

Színesnek látod a színeket,
ízesnek érzed az ízeket,
simának a rücsköset,
illatnak a szagokat.
A rövidet hosszúnak,
durvának a lágyakat,
szelídnek a vadakat.
Üresnek a telit,
gyarlónak az emberit.
Káosznak a rendet,
zsivajnak a csendet,
részeknek az egészet,
és soknak a keveset.
Bonyolultnak az egyszerűt,
szögletesnek a gömbölyűt,
vacaknak a nagyszerűt.
törpének a nyurgát,
szépségnek a csúnyát,
kintnek a bentet,
végesnek a végtelent.
Ébrenlétnek az álmot,
mesének a valóságot,
s szabadnak a rabot.
Másoknak képzeled magad.
Nincs más, te pedig Az vagy.

Két őrült

Két őrült.
Kint vannak az udvaron.
Beszélgetnek.
Ülnek egy ósdi padon.
Összenéznek.
Pardon! Nem zavarom?
Engem?
Nem. Nem nagyon...
Megengedi?
Akkor bemutatkozom.
Tulajdonképpen.
Senki vagyok.
Érdekes.
Én is senki vagyok.
Illetve...
Senki sem vagyok.
Létezik?
Nem mondok nagyot!
Én... tényleg.
Senki sem vagyok.
Elhallgatnak.
És ülnek tovább a padon.
Az őrültek.
Kint az udvaron.

Szöszmörgök...

Átsétálok a tejúton,
mi régen volt elhagyom,
egy csillag lesz az otthonom,
ha felnézel, meglátod mosolyom.

*****

Szerintem én csak úgy vagyok,
ez mindenem, mit neked adhatok.
Ha jó, mi neked kell, viheted,
ha nem, akár el is mehetek.
Sosem voltam, sosem leszek,
ezek vetítővásznadon illúzióképek.
De állj csak meg kedves barátom!
Mi van, ha ez az egész csak álom?
Honnan tudod, hogy én létezem,
csak mert megérintett két kezem?
Nem érintés volt az, csak érzelem,
mi benned ébredve hullámot vetett,
tovatűnt, majd végleg elcsendesedett.
S ha ez mind csak benned létezett,
belőled ébredt, s oda is érkezett,
mondd miért vagy abban bizonyos,
mit magadon kívül látsz, valóságos?

*****

Hogyan mondjam el neked,
hogyan mondjam el, amit nem lehet.
Minden megértésen túl,
az elme teljesen elcsendesül,
a varázslatot, mit ott meglelek,
szavakba önteni nem lehet.
Minden béke, minden jó,
örül az élet, mert életből való,
amit az elme elképzel,
esti mese, sütivel.
Nem mondom, fincsi a süti,
a valóságot mégsem tükrözi.
Dobd a sütit el a francba,
vagy told be hamar a pocakba,
és figyelj közben a mesékre,
mert akkor megértheted végre,
nincsen eleje, nincsen vége,
szavakon túl kaphatod "lencsevégre".
https://youtu.be/UKy5zr0T5vg

*****

Nem akarva akarni,
nem érezve érezni,
vágyak nélkül vágyódni,
behunyt szemmel mindent látni,
szeretet oltárán semmivé válni.