Üdvözöllek a blogomon!

Pofonofon

Aszem tegnap napszúrást kaptam rovat jön. :D
Vagy nem?
Vagy de?
Olyan határozatlan vagyok. vagy mégse? :D

A pofon egy elhadart simogatás,
mondta apám, nevelő hatás.
Sokáig bántott eme gondolat,
nem tudtam rá mondani semmi okosat.
Drága édes jó apám...
ma megvilágosodám!
Mert ha az "időt" lelassítjuk,
nemcsak a pofonofon okán,
rádöbbenünk, kiskomám,
igazságot mondott. bizonyám!

Elmejáték II.

Ó elme... te nagy spiller...
ki szemtől szembe már nem mer,
csak sunyin alattomban, átcsurogva,
lábtörlő alatt csendben átslisszolva.
Kezedbe vennéd az irányítást újra?
"Gazdádnak" is van ám ehhez néhány szava!
Dicséretes, ahogyan igyekszel,
te is fejlődsz, finomabb leszel.
Őszintén, tiszta szívvel csodállak,
mert te vagy, ki néha,
(vagy nemcsak néha),
szépen beültetsz a hintába.
S bár néha esem kifele pofára,
kezdek belejönni a játékba,
gyermetegen sikongatok a palintába.
Ketten ülünk a libikókán,
megbeszélésünk alapján,
hol te vagy fent, hol meg én,
jól érezzük magunkat a játszótér közepén.
S ha meguntuk a hintázást,
továbblépünk, van még más,
mászóka, csúszda, miegymás

A parázsban izzó fa meséje.

Tábortüzet körbeülve,
nap zsivajától lecsendesülve,
mikor leszáll az éj,
hallod-e, mit mesél?
Láng ölelte fahasáb,
vörösen izzó parázs,
mesét mondó égő varázs.
Meleget ad, s közben elmeséli,
szíve, a te szívedet érzi.

Egyszer, valamikor nagyon régen,
a múlt elfeledett sűrűjében,
egy fáról lepottyant egy magocska,
még nem tudta, merre viszi jó sora.
Szellő úrfi karjaiba felkapta,
le-fel, jobbra-balra forgatta, 
s elvitte egy nagy útra.
Repült árkon bokron, hegyen át,
megjárta a mezőt és a pusztát,
míg egyszer csak megállt.
Sziklahasadék volt, mi útjában állt,
ott pihent ő napokig, hetekig,
neki úgy tűnt, évekig.
Zivatar jött, az eső szakadt,
megáradt egy kis hegyi patak,
zubogott, habzott, sőt tajtékzott,
mindent elsodort, magával rántott.
A hasadékból a magot kikapta,
így folytatódott utazása.
Vitte a víz, dobálta,
ám a völgynek aljába,
lecsendesedett sodrása,
abba maradt tombolása,
és a magocska, megpihent a mohába.

A zöld moha puha volt,
békéről, nyugalomról dalolt,
teltek a napok, múltak a hónapok,
télen a hó adott puha takarót,
pihentetőt, lágyat, szunnyadót,
majd tavasszal a nap fújt riadót.
Magocskánk álmosan nyújtózott,
hatalmasakat ásított, pislogott,
érezte elgémberedett testébe,
az élet áramlik végre.

A puha moha ágyában,
gyökérkét eresztett hamarjában,
s a moha lágyan megtartotta,
hisz eddig is boldogan volt otthona.
Kikandikált két apró levélke,
tekintetével az eget kémlelve.
Minden napra új nap virradt,
cseperedése abba nem maradt-
Így lett belőle kis csemete,
hajlékony, rugalmas életke.
Eldöntötte, akkorára fog nőni,
miről valaki majd mesét fog szőni,
hogy elérhesse a csodás napot,
éjjel a holdat, s a sok csillagot.
Sóváran nézte ahogy repülnek a madarak,
nem röghöz kötöttek. Szabadak.

A napokból hónapok, majd évek lettek,
ő pedig csemetéből óriási fává lett.
Oldalát belepte a moha,
a hegyi patak lábát simogatta,
szél úrfi a leveleivel játszott,
mozgóképpé alakítva az árnyékot.
Gyökerei közt nyüzsgött az élet,
rejteket szolgálva nyuszinak, pocoknak, egérkének.
volt olyan év, mikor aljába rókacsalád is lakott.
Oldalán zöld borostyán futott,
hirdetve, az élet mily csoda, 
és sohasincsen vége-hossza.
ágai közt mókusok ugráltak,
odvában nyugalomra találtak.
Harkály koma volt az ő orvosa,
ágát, derekát jól megkopogtatva.
lombjában volt gerlefészek,
benne lakott egy gerlepár,
onnan burukkolta,jó hogy élek,
süt a nap, és szép a táj.
Ezer ágán száz madár,
csipog, fütyül, kiabál.

Majd egy viharos esten,
megjelent egy rémült fiú és egy lány,
az erdőben eltévedve, elcsigázva botorkálván.
Oh! Mily csodás erős fa!
szélárnyékban megbújva,
menedéket adó nagy odva,
avarral mohával kirakva.
Csendesen beléptek az oduba,
kézen fogva, félve egymáshoz bújva,
ott várták meg míg az idő magát kitombolja.
Az estéből sötét fekete éjjel lett,
villámok szántották fel az eget.
A nap volt, ki ennek véget vetett,
szellő úrfi szét fújta a fellegeket,
s mire hajnal, majd reggel lett,
fiú és leány végre megpihenhetett.
Zsibongó madárdalra ébredtek,
a vihar nyoma az enyészeté lett.
Megmosakodtak a hűs patakba,
és dalolva indultak haza.
Sosem feledték ezt az éjszakát,
a fa védő, óvó, ölelő karját.
Hálából rendszeresen látogatták,
a fiú pedig írt róla egy ódát.
Ismét eltelt jó néhány év,
történt ezer s egy dolog még.
Fiú és leány családdá lett,
gyönyörű kisleányuk született.
Mindig vitték kirándulni magukkal,
nyáron, ősszel, télen, és tavasszal.

Ám egy zord őszi hajnalon,
búsan másztak át a hegyormon,
valami volt a levegőben,
mintha nem lenne minden rendben.
A völgybe leérve vették csak észre,
a fát villám csapta sok részre,
tagjai jobbra balra dőlve,
füstösen, itt ott megégve.
Könnyük hull, tolul a sok emlék,
mikor ölelő karjában töltötték az estét.
Ágaik közül elszálltak a madarak,
a mókuskák a környező fákra futottak.
Csak álltak, megrendülve, némán,
előttük a halott fa, az élet mementóján.
Mikor a sokkból kissé magukhoz tértek,
rájöttek, előttük ez nem lehet enyészet,
a szívükben érzik az egészet,
nem érhet ennyivel véget ez az élet.

Később hazaszállították a fát,
míg eldöntik a további sorsát.
A fiú a törzséből bölcsőt farag, 
mert az élet egy helyben sosem marad,
hisz új élet fogant, a leány szíve alatt.
A maradék fából lóca lesz,
rajta ücsörögnek majd a gyerekek.
A többi fa sem veszett kárba,
bementek sorban a fáskamrába.

S tavasszal, mikor újra itt az ideje,
lélek, s a kert is rendbe szedve,
barátokat hívtak vendégségbe.
Eszem-iszom, dínom-dánom,
folyik a bor, sül a kalácsom.
Tábortüzet gyújtanak,
közben dalokat dúdolnak.
S a tűzre mikor felteszik a bográcsot,
alászórják a maradék forgácsot,
a dal, s a hang is elcsendesedik,
a szív hálával megtelik.
Csak nézik, nézik a lángot,
ahogy befalatozza a fahasábot,
izzik a bogrács alatt a parázs,
s mesélni kezd az égő varázs.

Alkímia

Soha nem ér az élet véget,
ezért nincs is végítélet,
a hely, hol gyehenna tüzei égnek,
benned van, s mindent porig éget,
átizzik rajtad tetőtől talpig,
hamuvá lesz mind, mi hamis,
elfutni előle nem tudsz.
Veled fut az őrült izzás,
a végére nem marad más,
csak lelked tiszta aranya,
ez az igazi isteni alkímia,
minden ember csodás útja,
életeken át, vagy itt a mostba,
megugorhatod "részletekben",
vagy akár itt egyszerre,
mindig minden rajtunk áll,
az ember akárhogy is kalimpál.

Te = én

Ne azt nézd, mi a többitől szétválaszt,
embertársadban is önmagad csodáljad.
Leírhatatlan, irántad mit érzek,
hogy téged (is) végtelenül szeretlek.
Ám az érzést, valójában át nem adhatom,
a szóval a lényeget ki nem mondhatom,
vele a valóságot csak lesarkíthatom,
mit benned kelt, nem tudhatom.
Te olvasod, én pedig írom,
így vagyunk azonos hullámhosszon,
így lesz belőle közös teremtés,
ahány szem, annyi féle érzés,
gyémánton ezerszínű fénytörés,
mely mind csodálatos,
mind a maga valójában varázslatos.
S ha most ez megérintette lelked húrjait,
hunyd be szemeid, tárd ki karjaid,
itt vagy velem, s én is ott vagyok veled,
egyszerre dobban a szívem, s a szíved,
odabent ugye ezt te is érzed!?
Ez minden, mit neked adhatok,
mert én egy másik te vagyok,
bármi, mit most érzek,
önmagambeli visszatükröződések.
Nincs külön te meg én,
mert te=én.

Szöszmöszök...

Csodává válik az élet,
ha öntudatra ébred a lélek.
Rájössz, minden jó,
benne van a mindenható,
nélküle(d) nem lenne teljes a világ,
Éljen az Élet! VIVÁT!

*****

Kuka ember vésd eszedbe,
ne szólj bele a teremtésbe,
hagyd, hogy minden kibontakozzon,
általad az élet megmutatkozhasson,
te csak nézd, és csodáld!
Mert szemed isten szemévé vált.

*****

Baromira felgyorsult a teremtés,
győzd kapkodni a fejed, és
Lívia barátnőmet idézve,
lesd, melyik rendezvényre ültél be :D

Mára a gépet is kikapcsolom,
mert az írást így abba nem hagyom,
zsibbadtra ültem a popsimat,
bele se gondolok, mindez hova mutat.

*****

Mára amit lehetett megtettem,
a kavalkádban fejem elvesztettem,
így boldogan aludni mentem.
Megadom a testnek a pihenést,
holnap új nap virrad, és
.
.
.
.
. ;) :)

Könyvvel a kezemben

Van, hogy egy könyv elvarázsol,
történetével elvon a külvilágtól,
Ám az utolsó két oldala,
belébúvik szívem rejtett zugiba,
könnyeket csal szemeimbe,
s úgy csinálok, mintha valami belemenne,
Miért szégyellem könnyemet,
mi elmondja, mit nem lehet?
Elmondja, hogy elbaszott ez a világ,
mert oly sok benne a hamisság,
hol a többiek, hol te vagy az álnok,
hol te taposol, hol rajtad mások.
Ha szelíd vagy, eltipornak,
ha nem, lelked nem nyughat.
A fészkes fene megette,
hogyha könyvvel a kezembe,
ilyenekről filozofálok,
fától erdőt nem látok,
magamra mérgesen,
a pillanatot ítélem,
s nem sikerül továbblépnem,
nem látok a sötétségben....

Érzelmek/értelem

Az ember csupa érzelem,
s persze ott az értelem,
mely kettő bentről úgy feszít,
teljességgel szétszakít,
összehangolni lehetetlen,
teljesen kivitelezhetetlen.
Meghaladni lehet csak,
mint jin és jang egybeolvad.
Kell az ész a szívbe,
s szív is kell az észbe,
ne vakvágányon haladjunk végre.
Szívvel gondolkodni,
ésszel szeretni,
önmagunk békéjére így rálelni.

Csak egy igaz

A szeretet mindenen túl mutat,
megtalálja mindenkihez az utat.
Téren és időn keresztül halad,
sosem kér, mindig csak ad,
a világba örökösen kiárad,
szívedről a jég így leolvad.
Ha csak egyszer is igazán szerettél,
már nem hiába születtél.
s ha most azt érzed, nem szeretsz,
jobb ha magadat figyeled, lesed,
megkeresed honnan ered félelmed,
behunyod egy pillanatra két szemed,
hol boldog voltál, magad oda képzeled,
s szíveddel figyelve már tudod,
valójában semmi nem változott,
nem a többiektől függ boldogságod.
A világban csak egy igaz van, a szeretet,
hagyd, hogy beragyogjon mindent a fényed.

Embervirág

Benned is csak önmagam látom,
bár van mikor nem erre vágyom.
De hát mit is láthatnék mást?
Az egész külvilág csak látomás.
Minden kicsi apró részlet,
önmagamba befelé késztet.
Nincs is más, csak e játszótér,
energiaörvény, csodalét,
minden ember virág, s rét,
mi mind máskor nyílik,
így csodaszép a teremtés,
rajtunk keresztüli történés,

Bukott fogadalom

Megfogadtam, többet nem írok,
sem neked, sem magamnak,
ám kibuggyannak időnként a sorok,
van hogy ok nélkül, s van hogy keres okot.
szidom magam, nem elég szép és jó,
majd fejemre koppint a mindenható.
Nem bírál! 
Csak csendben van, és irkál.
Ilyen erővel mit is kezdhetnék,
ez ellen hogyan is mehetnék...
nem állok ellen, csak hagyom,
kijöjjön, hogy tollamból kicsorogjon.
Már az sem bánt, e sorokat ki nézi,
Sári, Benő, Lujza, avagy Rézi.
Az ember úgyis csak önmagának felel,
akkor is, ha istennel felesel.

Könnyek

Ne szégyelld a könnyeket,
az "csak" túláradó szeretet,
lelkedben lévő kis kövek,
melyek valójában építő elemek.
Nem fér szívedbe érzelmed,
jobb, ha szabadon engeded.
Sírunk, hogy ha van bánatunk,
sírunk, ha boldogok vagyunk,
megérint a világ csodája,
építése, vagy a rombolása,
az isten végtelen nagylelkűsége,
mert mindennek ő csak szemlélője.
A könnyeink helyettünk beszélnek,
szavak nélkül mondják el, ami a lényeg,
mi szavakkal ki sosem mondható,
ha szívedbe nézel, ez nyilvánvaló.
Ne szégyelld hát, ha könnyezel,
ez is bizonyítja, emberként létezel,
s ha előtted valaki megnyílik, és sír,
zsepit adj, s hagyd had nyíljék a tér,
mert szív a szívvel mindig összeér.

Az élet értelme

Az élet értelme maga az élet,
mégis valahol elveszett a lényeg.
Amíg külön irányokba keresgéled,
elszállnak feletted az évek.
Hajad őszbe fordul, kezed remeg,
és siratod keserűn, a tovatűnt perceket.
Sosem késő megállni,
életutadon korrigálni,
kormányrúdon fordítani,
s újra vitorlázni.
Vár az élet, hív a tenger,
tekinteted emeljed fel,
ugorj fejest, csobbanj nagyot.

Úszni mentem.Szép jónapot.