Az úton keresztben halott ágak,

Csak fekszenek. Már nem fájnak.

Hol egykor ösvény kanyargott,

Az út most járhatatlan volt.

 

Csak egy-két őrült, ki ilyenkor arra jár,

Érző szívvel a halottak között botorkál.

Vérző szívvel, telve fájdalommal,

Együtt érezve, mélységes háládattal.

 

Az erdő tökéletesen megmutatta,

Milyen az emberek tudattalanja.

Koronájuk, fejük vesztett fák,

Derékba tört, összedőlt valóság.

 

Mindenütt sár, jég, és holttest,

Sok száz fa gyökértelenné lett.

Ki talpon kibírta, állva maradt,

Belőlük csak csonka torzó maradt.

 

S mégis... éreztem, a fák mit éltek át,

Boldog elengedést. Áldott elmúlást.

Beteljesedett sorsokat,

Sárban lévő ébredő álmokat.

 

Érted, értem, értünk vesztek oda,

Mégsem volt bennük más, csak hála.

Telve vannak így is szeretettel,

Bizalommal, hogy ébred az ember.

 

Hisz ha a sűrű erdő most hiányos,

A lyukakon a fény besugároz!

Ezt súgta fülembe egy táltos,

Lesz még az emberek szívében világos!