Üdvözöllek a blogomon!

Lélekhúrokon haiku

Lelkem húrjait
rezegtetik soraid
felhangolódom.

aludt pihent oly
sokáig, hogy most végre
dalra fakadjon.


kicsit rekedt még
karcos is, mint az óbor.
nemsoká jól szól.


szabad pacsirta
világgá dalolt szálló
lélekhangjai

Anyának lenni

Anyának lenni nagyon jó,
bár néha van izgulni való.
Boldogság tölti el szívemet,
ha mosolyogni látom gyermekem.

Ha valami baja van, nekem is fáj,
mindenki megkapja ami jár.
Nem számít hogy hány éves,
örökre közel van a két lélek.

Megszületik, cseperedik,
kúszik-mászik, cserfeskedik,
okosodik, értelmesedik
később sokat szemtelenkedik.

Majd eljön az az idő is,
mikor kirepül a fészekből,
leválik szépen a szülőktől,
megrészegülve a felhőktől.

S te ott állsz, nézed a röptét,
felé szálló viharfelhőt, mi sötét,
s szíveddel neki szorítasz,
mert erős ő, nem mamlasz.

Bátran állja mindig a sarat,
hisz amit kapott, az jó alap.
Bármit hozzon is elé az élet,
örömöt, kihívást, nehézséget.

Anyának lenni örök szerep,
bár a gyermek felcseperedett,
külön él, és külön utakon jár,
ha rágondolsz, a melegség átjár.

Gyermekünket ajándékba kaptuk,
kiért felelősséggel tartozunk,
s ha jól végeztük dolgunk,
szabad röpte a jutalmunk.

Életdéli utazás

Jöjj velem egy időutazásra,
merülj el velem a múlt bugyrába,
megérteni, semmi nem volt hiába,
igy lehetett megérkezni a mába.


Kezdetben volt a nyitottság,
őszinte, teljes kitárulkozás,
mesés világra rácsodálkozás,
felfedezőkedv, boldog várakozás.

Mindig azt adtad, amid volt,
ölelést, csókot, őszinte szót,
sosem rosszat, csak a jót,
batyudból minden mogyorót.

Refr.:
Valahol, életed egy reggelén,
jöhet az első refrén,
Nem hiána élek én!
Isten néz mindenki szemén.

Azt nézted, hová adhatsz,
van-e akit betakarhatsz,
mosolyoddal felvidíthatsz,
éhes száj, kinek enni adhatsz.

Cserébe nem vártál semmit,
csak egy érzést. Réges-régit,
nem evilágit, hanem égit,
megfoghatatlant. Mégis földit.

Adtál, és örökkön adni akartál,
az ötletekből ki nem fogytál,
kicsit láthatatlanná váltál,
s mindig tele lett az üres tál,

Refr.:
Valahol, életednek delén,
jöhet újra ez a refrén,
Nem hiána élek én!
Isten néz mindenki szemén.

Kihívással sosem bujócskáztál
velük bátran szembeszálltál,
s bár igen sokszor hibáztál,
mégis mindig talpra álltál.

Bíztatásért bíztatást nem vártál,
többet adtál, mint mit kaptál,
bántó kézbe bele nem haraptál,
magadban, befelé vicsorogtál.

A szíved tiszta képet mutat,
jobban értékeled az igazat,
a néha sajgón fájó őszinte szót,
mint a simogatva hazudót.

Refr.:
Valahol, életednek delén,
jöhet újra ez a refrén,
Nem hiána élek én!
Isten néz mindenki szemén.

Idővel jött pár pillanat,
mikor bezárult a szív.
majdnem megszakadt,
a világból semmi nem maradt.

Üresen vízhagzottak a lépések,
a remény kietlen tájakon szédelgett,
teste-lelke összetörve, elgytörve,
inkább halva, sem mint élve.

Álomföldön kiterülve,
mélyen nihilbe merülve,
tetszhalottként lebegve,
ki tudja miben reménykedve.

Refr.:
Valahol, életednek delén,
jöhet újra ez a refrén,
Nem hiána élek én!
Isten néz mindenki szemén.

Nem evilágból származol,
nem ez az igazi otthonod,
haza mikor jutsz, nem tudod,
de még itt kell maradnod.

Itt kell magad összekanalazni,
újragyúrni, lebontani, újragyúrni,
ésszel-szívvel-lélekkel haladni,
torzó helyett Embert alkotni,

Ne öntsd ki a fürdővízzel a gyereket,
keresd azt, ami jó benned,
így építsed újra jellemed,
mindent szabad, mindent lehet.

Kész volt- e a világ rád,
értették-e, mit szíved ád?
Szeretni akartál, s szeretve lenni,
nem több, nem kevesebb. Csak ennyi.

Fiamnak gyermeknapra

Oly "sok" éve megszülettél,
életünknek ajándéka lettél,
mosolyokat hoztál mindenki arcára,
örömöt és békét, a háborgó világba.

Repülnek a napok, repülnek az évek,
bú, vagy bánat az idővel semmivé lett,
én már csakis a szépre emlékezem,
ugye ez nem az alzheimerem? :D

Örülök, hogy életem része vagy,
ugye tudod, hogy csoda vagy?
Boldog vagyok, ha reád nézek,
mert egymáshoz közel a két lélek.

Jelképesen gyereknapon köszöntelek,
bár rég elhagyta a tojáshéj a fenekedet.
Kirepültél, önálló felnőtt férfivé értél,
ám szívedben, örökifjú gyermek él.

Az élet harcaiban te is résztveszel,
s ez nem mindig örömmel tölt el.
Néha az ész a szívvel felesel,
benned viszont ott a jel,
ésszel élj, de a szíveddel.

Hol van az igazság!?

Milyen nemzet az, hol a jog az úr,
mit kitalált néhány kényúr,
vagy pár arctalan úri ficsúr.


Hol nem becsülik az életet,
sem az erkölcsi értékeket.
Hol nincs helyes példamutatás,
csak hazugság, és képmutatás.


Hol fejed felett hoznak döntéseket,
önző, egyoldalú rendeleteket.
Hol nem emelheted fel büszkén fejed,
s szégyellni kellene emberségedet.


Hol nyakatekert indokokkal,
egymásnak ugrasztanak családokat családokkal,.
Hol a felfújt vak büszkeségünk,
elvakít, hogy egymástól külön élünk.


Hol van az igazság,
nincs csak gazság?

Sárkányeregetős haiku

A sárkányomat
eregetem nevetve,
vele repülök.

narancsos színe
lángot vet a kék égre,
s bodor felhőkre.

kicsik kacagnak
hangosan, majd boldogan
utánafutnak.

szárnyak nélkül mi
nem repülhetünk, csakhogy
szabad a lelkünk.

felnőtt, és gyermek.
sárkányt fog eregetni.
Szép szimbolika.

Séta a Tejút alatt...

Felnéztem tegnap éjjel a holdra,
és beleszédültem a csillagokba.
Megérintett a végtelen,
az ember oly védtelen.


Hatalmas a mennybolt,
s én oly parányi,
reám hullt csillagpor,
nincsen mit szépítni.

Balra, Göncöl a szekerét tolta,
amott egy kis csillag, néz a Plejádokra.
Aztán arrébb a Mars szíve vérzik,
s Szaturnuszunk gyűrüje fehérlik.

Az Anteres Jupiterrel táncot jár,
a sarokban a Sarkcsillag muzsikál,
oly zenét, mit isten nekik komponál,
mire a tücsök elképedve odébbáll.

Hajnalig tartott ez az égi mulatság,
míg a Nap rájuk nem vetette sugarát,
nagyot reccsenve szólt a hajnal hasadás.
elmentek aludni sorban, ám lesz folytatás.

Este, mikor feljön újra az Esthajnalcsillag,
a Nagymedve csendesen brummoghat,
s Androméda ködén át, kiskutya ugathat,
a móka reggelig újra folytatódhat.

Írnék ...

Írnék most verseket,
szépeket, és sokat,
buzgón a nyelvemre
tolulnak a szavak.


El is kezdtem leírni
őket szép sorjában,
ne maradjanak bent
isten tarsolyában.

Ám ahová képzeletem
most szabadon elszáll,
megfoghatatlan életem,
leírhatatlan táj

Minden csupa szépség,
ezer féle színárnyalat,
vakító fényesség,
nem is látok árnyékokat.

Sehol semmi rémség,
vagy valamilyen vakfolt,
nem kell a segítség
ilyen eddig nem volt.

Magában van a teljesség,
nem is hiányzik semmi,
végtelen óceán, föld, ég,
jó ebben elmerülni.

Hajnali filózás...

Néha megmutatkoznak általam a rímek,
olyan is van, hogy ezek csak rémek....
Mégis, azt szeretném megtudni,
erre a hullámra hogy lehet felülni?


Van, hogy elég, hogy ha hagyom,
van mikor nagyon kell akarnom.
Van, mikor fityiszt kapok cserébe,
s egy rím sem ugrik be elmémbe.

Azt mondd meg, hát kérlek szépen,
irányt mutass, válaszképpen,
hogy ha kint sehol se lelem,
magamban a rímeket ugyan, hol keressem?

Ölelés

Jó a világ bolondjának lenni,
minden embert szívből átöltelni,
meghökkenteni, tompaságból kiütni,
láttatni, hogy lehet nyitott szívvel élni.


Az ölelés egy olyan kincs,
(fán ne keresd, mert ott nincs!)
szikla hasadékában se leledz,
folyó s tó aljában se mereng.

Ám ha szemed nyitva tartod,
előbb-utóbb megtalálod,
ott lesz a másik ember szemében,
ölelő karjában, s szívében.

Merj hát bátran bolondnak lenni,
isteni kegyelemmel vidáman élni,
s ne feledd el másnak megmutatni,
ölelő karod kitárni, mosolyod ragyogtatni.

Férfi és Nő

Férfi és Nő páros tánca,
maga az élet csodás játéka,
egyet jobbra, ketőt hátra,
mosolyogva továbbszállva.


Hullámozva libben a szoknya,
kíséri koppanva a cipősarka,
elkapja a férfi ölelő karja,
odahúzza, megöleli, kifordítja.

Csábos mosoly, igéző pillantás,
ez csak külcsin, vagy valami más?
Macsó nézés, meg erős tartás,
felszín alatt igazi határozottság.

Vezetni, s vezetve lenni,
együtt, és külön is menni.
Dolgunkat csak tenni, tenni,
s közös táncunkban megpihenni.

Vasárnapi tekergés

Két keréken szép a nyár,
fogy az út, és zöld a táj.
Bringa kormány kezembe simúl,
a nyereg meg a fenekembe gyógyul... :D
(ne tessen most kérem röhögni,
nem tudom ezt máshogy leírni! :D )
Napocska süti arcomat,
szél borzolja hajamat.


Sok szép után jött kis fekete leves,
de ez nem szegte tekergő kedvemet.
Alkotás úton, pár őrült barom,
frászt hozná rám, de nem hagyom!
Nyomja a gázt, tégla van cipőjében,
ha kivágnak elé, hogy fékez idejében!?

No de tekertem továb, kérem szépen,
hogy a szüleimhez kiérjek idejében.
A távból kicsit kummantottam,
a dimbes-domboson vonatra pattantam.
Majd megint két keréken tepertem,
senki ne vágjon ki elében!

Le is értem hamarjában,
Anyám serénykedett a konyhában.
Sütött, főzött, ebéddel várt,
néha agyamra ment.. de ez nem árt.
Majd kimentünk a kertjébe,
bringakosaram meg is telt izibe.

Került bele uborka, szöllő, cukkini,
Anyaaaaaa! Ki fog ennyit megenni?
De ő csak ment, s szedegetett némán,
nem korholt, nem is nézett énrám.
Tudom, e két sort más már leírta,
örökérvényű mégis az alapja.

Szedtem fűszernövényt is hamar,
megtölthesse ételeim zamattal.
S apám kerekedő szemétől kísérve,
csalánt is szedtem, a krumplipürébe.
Hazaértem, gazdagon megrakott kosárral,
eszem a szedret, fanyalgó pofával.

Fáradt voltam, mégis jó volt tekerni,
csak a versrímeket nem győztem léírni,
mert persze amíg vígan tekertem,
jöttek a verssorok sebtében.
Volt mit nem is bírtam megjegyezni,
elmentem aludni, csóközön! Mára ennyi.

Gyilkos galóca

A Gyilkos galóca azért jár bocskorban,
akár egyedül van, akár csokorban,
hogy ne halld meg ármányát,
életedre törő vad szándékát.

Jöhetne akár meztéláb is,
ismerjük! Vagy legalábbis
ha be nem is mutatkozik,
vizsgálatkor hazugsága elbukik.

GomBArangolás

A rengeteg nyári esőtől a gomba,
mindenütt nő, hegyekbe, halmokba.
Sok az idén az Őriáspöfi,
lesz belőle gombapöri.


Az ottan egy Szömörcsög,
orra alatt mit szörcsög?
Jönnek páran pettyesek, és galócák,
szépek, de meg ne edd! Mert hazavág....

Fehér színű a Cafrangos,
a Légyölő meg piros,
a "ragadozó" Párduc, barnás,
a Citrom a bokor mellett sárgás.

Kivétel a védett Császár, és a Piruló pajtás,
húsz perc főzés kell neki, semmi felhajtás.
Külön most nem írok a Gyilkos galócáról,
verset kapott tőlem már a múltkor.

Fa lakó az összes tapló gomba,
van pár kedvencem, példáúl a Géva,
a bordó Májgomba,(olyan is a tapintása),
Lepketapló, és Pecsétviasz gyógyászati célra.

Gombák királynője nekem a Vargánya,
föld alatt a Szarvasgomba lesz a párja.
Rengetegen vannak a tinórúék is,
a Céklától, az Aranyon át a Változékonyig.

Friss eső után a mezőn a Szegfű nő,
kaszálhatja Sári, Julcsi, Jenő és Benő.
Ki ne maradjon kedvencem, a Róka,
krémlevesként kerül fel az étlapomra.

Jönnek még "galambék", hosszú tömött sorban,
tarkállik tőlük az erdő nagyon mosolyogva.
Dióízű, Mézszagú, Varashátú, vagy Ráncos,
Kékhátú, Fűzöld, Barnulóhúsú, "játékos".

Klasszikus külsejű az Őzláb,
némelyik tányérnyi legalább!
Ott van még a sok-sok féle Laska,
ki alacsonyabban nő, ki pedig magasba.

Árvégú fülőke szára meg van csavarva,
és persze kucsma formájú a Kucsma.
Létezik még a Rizike,
megnézem, hogy ízlik-e.

Vannak gombafajok mik védettek,
járj utána, mielőtt leszeded!
A felsorolásból sokan kimaradtak,
ezen fajok csak ízelítőt adtak.

Van, ki kalaposékat csak fotózza,
néhányan keresik tudományos célokra.
Van, ki kosarába szedi mosolyogva,
s otthon megfőzi, s beteszi a pocakba.

Ébredj MAGYAR!

Mindenki látja, mindenki hallja,
akár akarja, akár nem akarja,
mégis süketen-vakon csak hagyja!?
Mikor lázad föl végre a népünk,
vagy e gyengeség az örökségünk!?
Hol a magyar szív, és hol az erő,
a tett! Mert a duma nem megnyerő!

Hol marad a nemes magyar virtus,
ki azt mondja az elnyomóknak:kuss!
Hiteltelenek, rablók és kényurak,
hol van, ki nekik végre utat mutat!?
Petőfink forog sírjában,
Batthyány meg kriptájában.
Hiába ömlött egykor sok hősi vér,
ha az utókor semmit nem remél.

Ébredj MAGYAR! Ébreszd fel magad,
gyermekeidnek így ugyan mi marad!?
Megvesznek mindent s mindenkit kilóra,
Ébredj MAGYAR! Ütött az óra!
Eladják földjeink, és mindenünk,
csak hagyjuk, és semmit nem teszünk!?
hol marad így saját felelősségünk,
nyílt tekintetünk, egyenes gerincünk!?

Gólyavándorlás

Borongós ősz közeleg,
csontjaimban érzem,
gólyacsapatok gyülekeznek,
kint a mezőszélen.


Tetőkről a gólyacsaládok,
szülők, és foltos csőrű ifjak,
hogy ha lenne valami ok,
még biztos maradnának.

Tóból gyűjtenek még békát,
benn állnak a sásban,
azt mondják majd:Viszlát!
Indulnak nyár derekában.

Átkelve Boszporusz partján,
megjelennek Isztambul egén,
e gólyafelhő, szédítő látvány,
megkapó, törékeny tünemény.

https://www.youtube.com/watch?v=A-Hp61Dd7Ps

Világ-OOOMMM

Eddig magam bezártam,
ám karom most kitártam,
gyere hát te nagyvilág,
elfogadom, mit isten ád.


Jól vigyázz! E szavak hazugok!
Nem vagyok én megvilágosodott,
s bár lelkem érti már lényegét,
mégis elkerülném a szenvedést.

Szabadságra vágyunk,
s felvesszük rabláncunk.
Repülni szeretnénk,
és félünk, leesnénk.

"Furcsák vagyunk mi, emberek,
egyik szemünk sír, a másik nevet."
Nézünk, s mégsem látunk,
mekkora csoda is világunk.

Ne kövess, mert meglehet,
magam is tévúton révedek,
itt a földön, az ég alatt

Szüret

Gyűl a falu egész népe,
szüretidő van elvégre!
Előkerül metszőolló,
demizson, daráló, hordó.


Kacagó gyerekek,
szorgos lábak-kezek,
énektől zengő domboldal,
hangos füttyszó, madárdal.

Telik a sok puttony,
mosoly minden arcon,
fokolót dugnak a mustba,
jó magas cukortartalma.

Julcsi, Sára mezítláb tapossa,
Józsi, Béla kezüket megfogja,
el ne botoljanak míg tapossák,
felhajtott ruhák, virágos szoknyák.


Borunk lesz idén bőven,
hordók száma nem csökken,
megtöltve meszely, pint, icce,
hűvös lent a borospince.

Őszi erdő

Erdő mélyén, lent az avarban,
gomba lapul barna kalapban.
Elrejti őt hulló levél,
lágyan fúj hűs őszi szél.

Bokor alján süni neszez,
tócsa vizén béka brekeg.
Harkály csőre odakoppant,
ijedt őzláb nagyot toppant.

Szarvasbika orra horkan,
elrejtőzve ködfátyolban.
Malacmama gondosan ügyelve,
csíkoskákat visz ki tölgyerdőbe.

Vadnyúl pajtás farka billent,
Jön a róka! El! El innen!
Galagonya izzik némán,
kék ruhát ölt bokra ágán.

Őszi pillanatképek

A meleg nyárnak vége. Pulóvert kell venni,
lehulló falevélke búcsútáncát lejti.
Meg így köszöni nyarunk aranyát,
dióhéjon bársonyos zöld kabát.

Hajnali köd. Semmi komoly.
Fodrozódó páragomoly.
Pók hálóján ezüstös gyöngyfüzér,
patakban didereg a kis sügér.

Kevély tölgyfák alatt makkszőnyeg,
sapkájukból halkan kilőnek.
Ágvégeken kéklő kökény,
rozsdabarna minden sövény.

Ősz ablakunkon betekint.
nagyink felvesz egy pelerint.
Plédem tekeredik körém

Lennék, vagyok

Nem akarok mondani sem kicsit, sem nagyot,
nem tenni többet, csak mit isten reám bízott,
magamban megtalálni a csendes alázatot,
tenni dolgomat, névtelenül, némán,
szellőnek lenni a végtelen rónán.

Másodperc lennék a mulandóságban,
kicsinyke csepp a hatalmas óceánban,
homokszem Afrika sivatagjában,
lábnyom a futó homokban.

Kék kökény az erdei tisztáson,
hullócsillag az égi tejúton,
ki felvillan, csíkot húz, majd elillan,
kik észrevették, azok szívében marad nyomokban.

Lennék egy falevél, esőerdő mélyén,
dolgos kis méhecske kaptár szélén,
folt lennék leopárd bundában,
szálka izzó tábortűz parazsában.

Felhő lennék, fent az égen,
tovaszállva, lágyan, szépen,
lennék halk macskadorombolás,
réten száguldó ló után a patadobogás.

Hópihe lennék hófúvásban,
picinyke fogaskerék, idő sodrában.
Hang! Szarvasbőgéskor! Hetykén,
virágpor is lennék, egy virág kelyhén.

Fok lennék a lajtorján,
növény! Mondjuk Bojtorján.
Billentyű a zongorán,
síp templom orgonán,
húr hegedűn, vagy hárfán.

Zeneműben lennék dallam,
vagy mely a szívedben szól, halkan.
Lennék haldokló torkából az utolsó lehelet,
gyászoló szeméből a legördülő könnycsepp.

Lennék játszótéren labdapattanás,
gyermeki szájról feltörő kacagás,
szerelmesek szívében dobogás,
ajkukon időző csókolás,

Szakítás után lennék fájdalom,
porba hulltaknak kegyes irgalom,
zöld bokor pusztaságon,
fordulás tibeti imamalmon.

S kis kő lennék, hegy ormán,
nem félve, ha jő az orkán,
és ha a fagytól majd szétporladok,
akkor is tudni, öröktől vagyok.

Férfinapra - Minden napra

Éljenek örökké a Férfiak,
nélkületek vége lenne világunknak!
Emeld most magasra fejed,
rázd meg királyi sörényedet.

Büszkén viseld férfiúi sorsodat,
hagyj az úton lábnyomokat.
Sose higgy annak ki szóval téged bánt,
mert még a végén magával ránt.

Tudd ki vagy, ismerd meg magad,
S örökké ragyogni fog benned a nap.
Nap köré gyűlnek mind a bolygók,
mint király köré az alattvalók.

Titeket nagyon szeretünk,
és bármit is teszünk,
nélkületek nem teljes életünk,
szívünkben minden nap éltetünk!

Ellentétek vonzásában

Te vagy a napfelkelte, én pedig az alkony,
Te a folyton pörgés, én a nyugalom.
Te mondod a szavakat, én meg hallom,
azt is, mi túl van a szavakon.


Te vagy a férfi, én pedig a nő,
én a lágyság, te meg az erő,
Most is zsezsegsz!
Pedig kint esik az eső.

Anton utolsó levele

Ó! Micsoda ragyogó elme!
Jól esett munkám dicsérő levele.
Ám a többin felrobbanok!
Mit gondol, tán én gyermek vagyok?

Ha testét kezeim közé kaphatnám,
Ki vagyok én, rögtön megtudnád!
Nem lenne semmi féle kecc-mecc,
Ágyamon a kéjtől fetrenghetsz!

Gyakorolnánk egy kis lepedő akrobatikát,
Mutatnék pár különleges figurát.
Nem lenne simogatás, bók, virág, szép vers,
Megtudnád Anton még mi mindenre képes!

Remegnél a kielégítetlen vágytól,
Ki sem látszanál latexruhádból!
Eldurvulna köztünk a helyzet,
Rádraknák kezedre rózsaszín bilincset!

Nem játszanál itt úri mucuskát,
Kimondatlan kérdésedre: meg hát!
Magamévá tennélek egyszer, kétszer, százszor,
Zengene a ház, gyönyöröd sikolyától!

Prológ:
Antonnak ezek után sajnos nem volt módja több levelet elküldeni szerelmének, ugyanis ő feljelentette.

Válasz Antonnak

Anton kedves. Nem gondolja,
Számomra terhes kitörő rohama?
Lelke megnyugvását ne tőlem várja,
Annak az ön felnövése, mi orvossága.

Mint séf, zseniális és egyedi,
Látásmódja, mi különlegessé teszi.
Étkei szokatlanok, meghökkentők,
Főzés és szerelem. Ne keverje e kettőt!

Kérem maradjon csak meg a fakanálnál,
Szerelembe nem lát tovább az orránál.
Egy hölgynek szelet nem így kell csapni,
Ily módon mindenki meg fog futamodni.

A hogyanról tanácsot én nem adhatok,
Megtették azt előttem százával a nagyok.
Ételeit továbbra is szeretem,
De kérem, hagyjon békét nekem!

Anton újabb (2.) levele

Bocsásson meg kedves, hogy ismét zavarom,
érzelmeimet nem sikerült magamban tartanom.
Jó volt ismét látni csodás lényét,
beragyogta szürke egem sötétjét.

Ugyan előző levelem válasz nélkül hagyta,
mégsem gyúltam kegye irányába haragra.
Tudom már kegyed nevét, mely nekem becses,
mint ringó járása is, olyan kecses.

Tudja, el is határoztam menten,
önről étket kell elneveznem!
Kamrámban, hűtőmben máris matatok,
melyek lennének a legjobb alapanyagok.

Őzhúson gondolkodom, de vajon,
nem érti-e félre nagyon-nagyon?
Hisz gyönyörű, sima az ön lába,
őzé van csak szőrös bundába.

Vagy jó lenne egy szelet vaddisznó steak,
erdei hozzávalókért, a kamrában nézek szét.
Zsemlegombóc lesz hozzá, és gombamártás,
díszítésnek vegyes aszalt gyümölcsszórás.

Szamóca, szeder, tőzegáfonya,
tetejükön fenyőméz csillogna.
Utána testes vörösbort képzelek el,
mely harmonizál az étel ízeivel.

Kuktám segédkezik a sütésben-főzésben,
bár nem érti ön iránti szenvedélyem.
Nem érti, mikor, s mitől vesztem el,
olthatatlan vágyam hogyan lobbant fel.

Ami azt illeti, magam sem értem,
bár rám nézve ez lehet nem nagy érdem,
Csak a főzés és ön az, mi éltet,
e kettő nélkül életem nem érhet véget.

Lelkem kopár szikláján maga zöld moha,
érzéki simogatására vágyom, mi puha,
Ha kezem szoknyája alá csusszanhatna,
Bíbor ajkát elhagyná ezer hozsanna.

Meglehet, e gondolat roppant merész,
mégis, mikor ön szemembe belenéz,
remegőssé válik hang, láb, kéz,
tűnjön el! Vagy cafatokra tépjen szét!

Anton 1. levele

Ó kedves ismeretlen múzsám,
csoki, piramis szelet csúcsán.
Odaadnám összes michelin csillagom,
ha a nevét, a nevét! Megtudhatom?

Hajában rózsaszín kisvirág,
ó, hogy csókolnám izzó ajkát.
Kecses nyakán csillogó nyakék,
rubintvörös, arany, kobaltkék.

Teste, mint karcsú borospalack,
bőre bársonyos őszibarack.
Ahogy szoknyájából kivillant lába,
leesett minden férfiember álla.

Minap, mikor útközben nevetett,
üvegtálba guruló málnaszemek,
salátára csurgó szűz olivaolaj,
hasonlatos volt hozzá ama kacaj.

Mindenhol csak önt látom,
kockakövekben is az utcákon.
Mióta megláttam, nem tudok főzni,
szívemet azóta száz vaspánt őrzi.

Barátnőjének tetszem, de nekem ön kell!
Perzseljen el zöld szeme tekintetével.
Játsszunk főzőset. Lehetne kukta,
ketten játsszuk, így nem lenne bukta.

Ifjú szívem úgy felkavarta,
lelkemnek nincs azóta nyugta.
Felkavarnám én is önt,
ha egyszer mellettem dönt.

Tegnap, mikor pékemhez betértem,
Szinte vártam, hogy előlépjen.
Pillantást vetettem a zsemlékre,
s rágondoltam két kerek keblére.

Könnyem hull, szemeimet csípi,
nem látok semmit. Itt a bibi.
Bánatom mártással keveredik,
felér már egészen a peremig.

Mikor elutasított, megharagudtam!
Poharat, tányért csapkodtam tébolyultan,
úgy gondoltam, hogy ön egy céda!
Fejem olyan lett, mint a cékla.

Hát nem látja? Epekedve sóvárgok!
Körbenyalják testem emésztő lángok.
Mi lehet rajtam, csak nem átok?
Kopár szívemen varjú károg….

Bolondos Karácsony 2.

Halászlé, húsleves, meg töltöttkáposzta,
zöldsaláta, krumplipüré, gesztenyés pulyka.
Mézeskrémes, zserbó, na és a jó bejgli,
ki fogja e rengeteg étket mind megenni?

Kidurranhatunk majd a sok zabától,
utána berúgunk a házi szilvapálinkától.
Lenyomjuk üdítővel, vagy egy pofa sörrel,
jézuska csak nézi, kerekedő szemmel.

Így is lehet, persze ez is jó,
odakint miért nem esik a hó?
Kijut a jófalatból erre a napra,
össznépi merényletként kilóinkra.

Kerekedünk mind az ünnep végére,
kinek nincsen ettől nevethetnékje?
Ilyenek is voltunk, vagyunk, leszünk,
beszélgetés helyett kajakómától kifekszünk.

Bolondos Karácsony

Kell bolondság, és kell nevetés,
enélkül nem lehet ünneplés.
Legyen időd mindig a humorra,
nevetésed a jóisten meghallja.

Görbe a fa, megégett a kalács,
zacsijából széthullott a csokiforgács,
van elég pálinka, és pár jó szó,
francba! Idén is kevés a cukorakasztó!

Karácsonyfádnak üveggömb a dísze,
lelkednek sok mosoly legyen éke.
Komolyabb hangnemre majd csak este váltok,
Addig is jó főzést, és sok nevetést kívánok!

Groteszk karácsony...

Nézegetem az embereket,
ahogy mind sietve lépeget.
Feszültség bújkál a mosolyok mögött,
hol a Karácsony, a fejekbe költözött.

Jaj, az anyósékat még le kell tudni,
hogy férjuram jól tudjon éjjel aludni.
A franc ebbe a sok unokaöccbe,
kollégába, barátba, meg barátnőbe.

Ajándékra az isten pénze sem elég.
vásároljunk ezt-azt, még, még, MÉG!
Karácsonyfa, terítő, szalvéta,
üdítő, bor, meg a gyereknek fapuska.

Mindenkire kell ám gondolni,
majd 24-én a fa alá berogyni.
Végre, a kariprojekt kipipálva,
mindenkinek az anyja pi....ja.

Azt hiszem mindenki ismer ilyet,
mert bennünk csak a szeretet integet!
Ezek nem mi vagyunk! Mindig csak mások,
groteszk karácsonyok, extra hazugságok.

47-es villamos

Zömök testalkatú, erős egyéniség vagyok.
Színem sárga, bár nincs közöm a kínaiakhoz.
Megbízható, határozott jellemem van, céltudatosan haladok a nekem kijelölt pályán.
Éles kanyarokban néha csikorognak a kerekeim.
Bárkit elviszek magammal, nemi, faji, kori, vagy bármilyen egyéb hovatartozástól függetlenül.
Ritkán kések, azt is inkább akkor, ha túl sokan akartok egyszerre velem jönni,
vagy sok piros lámpát ad az élet.
Bariton hangomat sokan már messziről megismerik.
Szívszerelmem az a körúti kombinétos karcsúság, ám hiába várom esténként a remizben, ritkán találkozunk, mert munkamániás a drága, és éjjel is dolgozik.
Napközben a kereszteződésben ha összefutunk, vidáman egymásracsengetünk, majd mind a ketten megyünk a saját utunkon tovább.

Örökifjú nyugdíjas a piacon

Vár a piacon az akciós csirke far-hát,
Kezemben bot és szatyor, rajtam nagykabát.
Leszállított az ellenőr, de nem bánom,
így is továbbmegyek, csak görkorcsolyámon.

Nem volt jegyem, bérletem,s leszállított a beste,
kukacoskodott, csak a kötözködni valót kereste.
Nem hitte el, hogy annyi vagyok amennyi,
jogom van a buszon eme korban ingyen utazni.

Hiába mondtam, csak úgy látszom, mint tánti,
engem nézz, és örökifjú lelkem fogod meglátni.
Nincs nálam banyatank! Ezt mondta.
Nem akartam elküldeni a búsba...

Ő fáradt volt nagyon, és roppant frusztrált,
felajánlottam, hozok neki hurkát.
Ha netán vega ellenőr lenne gurmát,
gránátalmát, zellert, vagy gombát.

Mivel célomtól eltántoríthatatlan vagyok,
szemébe nevettem, s gondoltam egy nagyot,
nem hagyom, hogy elrondítsa a napom,
korit lábamra, botot a buszba akasztom.

Hajnali indulás

Ma reggelre kelve
se lett világvége,
álmot szememből kitörlöm,
ruhámat magamra öltöm.

Belebújok kiscipőmbe,
táskámat felkapom kezembe,
utoljára belenézek tükrömbe,
csillogó szem, kedves mosoly, rendbe.

Ha nagy harcos lennék,
vértet magamra öltenék,
páncélt is fényesítenék,
csatabárdot élesítenék.

Mivel én harcos nem vagyok,
páncélinget sem hordhatok.
Maradok hát csak egy-szerű, emberi,
ki önmagát megismeri, legyőzi.

Cicámtól szépen elköszönök,
vadászni mentem, este jövök!
Ajtó kinyit, szív kitár,
nagyvilág mi engem vár.

Búzamezők

Aranyló szép búzamező,
benned van múlt, jelen, s jövő,
Benne van az aratás,
születés és elmúlás.

Benne van az áldott napfény,
mezőn túli erdő, s repkény,
tomboló vihar, pajkos szellő,
kék égen futó bárányfelhő.

Benne van a gazda modora,
férfiasan óvó gondoskodása,
szeretete és a jelleme,
ki tudja, hol az ő helye.

Búzamezőn pipacs is tarkállik,
lengedezve piros fényben szikrázik,
amott búzavirág nő,
eget visszatükröző.

Benne van az új kenyér illata,
puha bele, s ropogós héja,
rajta nemzetünk szalagja,
szenthármas szimbolika...

Benne őseink összes hagyatéka,
mit megtettek értünk, vért izzadva,
a föld élettel teli szaga,
a népmeséink összes szava.

Az útravaló hamubasült pogácsa,
mi ott rejlik a vándor tarisznyájába,
hűs forrásvíz minden cseppje,
holtat is visszahozza az életbe.

Búzakalász te sárga csoda!
magod Isten kegyes ajándéka,
táplálék testnek és léleknek,
étel pocaknak, látvány szemnek.

Téli pillanat

Fent ezer csillag,
jéggé merevült kép,
időtlen némasággal
pettyezi egünk végtelenjét.

Alant jégpáncélba borult folyó,
zúzmarás tűlevelek, borókabogyó.
Téli álmot alvó medve,
csontjaink elgémberedve.

Nagykabátba bújt emberek,
pirult arcok, fázós kezek.
Csizma alatt ropog a hó,
hideg szél, és zimankó.

Szüret

Gyűl a falu egész népe,
szüretidő van elvégre!
Előkerül metszőolló,
demizson, daráló, hordó.

Kacagó gyerekek,
szorgos lábak-kezek,
énektől zengő domboldal,
hangos füttyszó, madárdal.

Telik a sok puttony,
mosoly minden arcon,
fokolót dugnak a mustba,
jó magas cukortartalma.

Julcsi, Sára mezítláb tapossa,
Józsi, Béla kezüket megfogja,
el ne botoljanak míg tapossák,
felhajtott ruhák, virágos szoknyák.

Borunk lesz idén bőven,
hordók száma nem csökken,
megtöltve meszely, pint, icce,
hűvös lent a borospince.

Idő-tlenség

Időnk önmagával terhes,
megszülni kész perceid,
számítottál erre, mikor
átélted gyönyöreit?

Olyanná vált utad,
mint Zalán futása,
ilyen lenne urad,
isten hasonmása?

Ha megállnál,
csak egyetlen percre,
léted látnád,
mostba felejtkezve.

Altatódal

Altatódalt visz az esti szél,
csendek hangjaival mesél.
Holdfény ragyog, s csillagok,
álomországba ballagok.

Kisimúlnak nappalok ráncai,
csendesednek harcok lázai,
elszakadnak rabok láncai,
leomlanak elme korlátai.

Szabad madár lesz a lélek,
nem mondja már:úgy félek!
Tejúton szárnyal fent vígan,
reggelig elfeledi mi itt van.

Altatódalt visz az esti szél,
lenyugszik tó, mező, erdőszél,
nyugovóra térnek emberek, állatok,
sehol sem, és mindenütt ott vagyok

Barátom

Barátom! Mindig a Barátom leszel,
bármerre is tartson utad.
Ha rólam tudomást sem veszel,
szívemben örökre ott vagy.

Sokszor, sokáig sajgott lelkem,
mikor kezed elengedtem,
s szomorúan utánad néztem,
befelé, némán könnyeztem.

Ma már tudom, oh, mily törékeny.
Idő rajta feni vasfogát,
életünk is ugyanígy tűnékeny,
kétségem, mi belül rág.

Tudd, rád büszkén tekintek,
életed legyen jó, vagy mostoha,
én messziről figyellek,
és nem feledlek el soha, de soha.

Fagyhalál

Zúzmara borít itt mindent,
jéggé fagyott szép szívünket,
amilyen bent, olyan lett kint,
meddig bírjuk még el e kínt?

Magunkat élőnek hisszük,
bár fény nélkülivé lett szemünk.
Vakon nézünk világunkra,
szakadékba lezuhanva.

Minden mozdukatlanná dermedt,
mintha semmiben sem lenne élet.
Megfagyva csak remény marad,
majd tavasszal új élet fakad.

Mondd, ki?

Ki simítja ki lelkünk ráncait,
ki játssza el éltünk táncait?
Ki álmodik helyettünk,
ha mi már nem merünk?

Minden út Rómába vezet,
s Róma nem más, mint a szíved.
Hegyet mászunk, pokolra szállunk,
saját szárnyunk miért nem látjuk?

Ködben botorkálva

Köd előttem, köd utánam,
benne orromig sem láttam.
Be is húmytam két szemem,
hagytam, vasorrom vezessen.

Fától fáig bukdácsoltam,
hóbuckában elbotoltam.
Ha már fekszem, akkor játék,
mögöttem csak hóangyal lássék.

De hah! A ködben mit találtam?
ahogy ott bent botorkáltam,
kezem hozzáért valamihez,
kitalálod, hogy mi ez?

Élet-telen

Ha minden álom összetört,
csalfa remény kardjába dőlt,

Hová lesz a világ,
ha benned nincs,
sápadt virág,
hervadt kincs.

Kiszáradt kóró,
élettelen ág,
Ünneprontó
halotti ágy.

Szeretettlen üres csontváz,
sivatag. Lábnyom nélkül. Gáz.

Zene szárnyon

Zene nélkül életem mit sem ér,
süket, béna, hiú, vak remény.
Felkap, pörget alábbhagy,
felizgat, vagy megnyugtat.

Kisimítja lelkem kusza ráncait,
táncba viszi mezítelen lábaim.
Hangjegy hátán kis zászló,
indulhat a dáridó!

Refrént énekelnek sejtjeim,
libbennek őszülő fürtjeim,
izületeim kicsit csikorognak,
de ez engem nem zavarhat.

Szöveg híján dúdolok,
valami odaillő dallamot,
bekúszott szívembe-fülembe,
vérem tovavágtázott vele.

Istennél látogatóban

Csigalépcsőn felballagok,
menyországba most belépek,
napsütötte zöld tisztások,
bárányfelhők fehérek s kékek.

Bőrfotelban velem szemben,
nem más ül mint isten maga,
rég vártalak, reám nevet,
mész, vagy maradsz, most, vagy soha!

Mit mondhatnék e szót hallva,
szemem ámul, szám is tátva,
csak a szívem zakatola,
ki-be járok menyországba.

Kassák Lajosnak: Egy fényképem alá

Nem mindig szeretek tükörbe nézni.

Néha rossz látni,
ahogy nyomait rajtam hagyta az élet.

Barátnőm gyakran lefotóz,
megörökíti az aktuális pillanatom.

Elbújó macskaszememben,
szomorú kutyatekintet.

Szemem körül szarkalábak,
egy megélt, viharvert múltról mesélnek.
Vagy csak én képzeltem annak!?

Életem felénél, elfogadva,
és magam mögött hagyva múltamat,
újraírom életemet.

Már nem lehetek szűz hajadon,
vagy nagypapa térdén lovagló kisgyermek,
de emelt fővel megélhetem mit isten rámbízott,
éltem további szerepeit.

Mindenben, és sehol sem vagyok.
Istenemre mondom, paradoxonok!

Mi ébresztett fel?

Hajnali négy harminc.
Kinyitod a szemed.
Azon gondolkodsz, mi ébresztett fel?

Talán a menetrend szerinti első busz,
mi munkába, vagy munkából viszi az utasokat.
Ápolónőket, kik éjjel síró gyerekekre vigyáztak,
vagy a pékeket, kik kenyeret dagasztani mennek,
bár nekik lehet késő van már.
Neked pedig túlon túl korán.

Mi ébresztett fel?
Talán a szomszéd, ki álmosan botorkálva kiejtette kezéből a kávéscsészét, és az hangos csattanással ezer darabra törve kiengedte tartalmát.

Mi ébresztett fel?
Talán csak az ablak alatt lakó tücsök hajnali búcsúszava,
ki élvezi, hogy végre melegek az éjjelek,
és reggelig húzhatja a nótáját, nem törődve vele ki hallja.

Mi ébresztett fel?
Tán a megint bagzó macskák hangos balhéja,
kik első körben gyermeksírásszerű óbégatással próbálják egymás között kiharcolni maguknak a legszebb cicalányok kegyét.

Mi ébresztett fel?
Tán egy rossz álom, mi beférkőzött kikapcsolni vágyó agyadba,
elérve ingerküszöböd, és azon átbukva figyelmed követelve ököllel oldalba vágott.

Mi ébresztett fel?
Nem tudod.
Talán nem is fontos már.
Szemed ég, hisz kevés volt neki az az öt óra, mit pihenéssel tölthetett.

Aludnál még.
De nem teszed.
Agyad, az a kacskaringós verkli beindult,
és mint egy gépkocsimotor, sebesség nélkül, alapjáraton zümmög.

Hajnali négy harminc.
Felkelsz.
Kávét melegítesz,
Hallgatod a hajnal beinduló neszeit, a cinkék jóreggelt énekét,
égő szemeddel nézed a napfelkeltét, és már nem számít,
hogy mi ébresztett fel.

Időutazás

Kinézek a macskaüvegen,
cinkepár ücsörög egy ágon,
hófehér tülfüggöny meglibben,
nyárfaszösz hömpölyög utcánkon.

Nagyapám szekéren közelít,
odafent járt, túl a dombháton,
a munka sohasem öregít,
mindig is legény volt a gáton.

Szekere szénával megrakva,
szamara rángat istrángot,
szóródik lovaknak abrakja,
behintve udvari világot.

Bakról leugrik a pajtába,
unokák szaladnak elébe,
mindegyiknek lobog hajszála,
mama főz, pörkölt lesz ebédre!

Jól szeress engem

Ne legyen halálos a múzsa csókja,
ne legyen soha méreg nyelveden,
lelkem ha szabadjára engedem.

Te akkor is csak jól szeress engem.

Kezedben ostor soha ne legyen,
ne bánts! Mert az fáj nekem,
simogass, sugdoss fülembe kedvesen.

Te mindig csak jól szeress engem.

Vadló vagyok, zabolátlan, engedetlen,
hát ne betörj, mert akkor meghalok,
csak szelisíts meg csendesen.

Te mindig csak jól szeress engem.

Kínrím a szúnyogok istenéhez

Ó szúnyogok istene!
mondd meg nekem mi lenne,
ha családod nem engem enne!?
(mondjuk a szomszédba menne).

Fülembe ha nem dongana,
lábam sem hasonlítana,
egy domborzati térképre,
mondd meg nekem mi lenne!?