Üdvözöllek a blogomon!

"Medvés" alliterált haikusor

medvebocs morog 
mézért mászni macerás
méhek megmarnak

málnást meglátva
mámorosan mosolyog
mohón markolja

megeszi, mancsa
málnalétől maszatos
mennyei manna

Alliteráció - Haiku párosa "M"

melegház mellett
mendegéltem, miközben
macska miákolt

Alliteráció - Haiku párosa "H"

 

holdat hajítok
hegyoldalnak havába
hideg hajnalon

*
hófehér hattyú 
halványuló holdfénynél 
hóban hempereg

*
harcias hadfi
habtestű hetérákat
hág hajlékában

*

hazug halál hív
harcod hátra hagyhatod
hárfa húrját halld

*

holttestem hamva
halkan Hádészhoz hajóz
hideg hullámon

Ajándék

Te magad vagy az ajándék, 
bármit is mondtak apádék,
ki vagy? Helyedben utánajárnék,
az élet egy hatalmas színjáték.

Számomra Te vagy az ajándék, 
mit adsz fogadom, bármi is a szándék,
ha rádnézek, mosolyom arcomra ráég,
veled, s szavaimmal óvatosan bánnék.

Akármit hiszel, Te vagy az ajándék, 
maszkjaid alatt is rád találnék,
hiába vetül reád annyi árnyék,
látszol! Színed arany és enciánkék.

Masni nélkül is te vagy az ajándék, 
nem véd meg kőpáncélod ha elé állnék,
ereidben forrón zubog a sárkányvér,
aki vagy legbelül, a világra ráfér.

Megérkezés

Egyedül bolyongtam 
csak így egymagamban,
nem leltelek sem földön
sem a csillagokban.

Tettem a dolgom mint 
aki semmit nem vár,
nélküled senkiként
mint egy vaksi bogár.

Lámpád tüzes fénye
úgy vonzott magához,
mint őrült molylepkét 
tábortűzi lángok.

Keringtem körötted
kimerülve árván,
hellyel megkínáltál 
s teát hoztál tálcán.

Megpihentem kissé
öreg kopott lócán,
múltam lett semmissé
ott azon az órán.

Magérzés

Isten humora oly fanyar,
nincs egyenes út csak kanyar,
sírva vígad aki magyar,
ezer érzés, mi felkavar.

Könnyeink ha előtörnek,
mint a láva hömpölyögnek,
piros orcán árkot hagynak,
halott madár nem szárnyalhat.

Szíveinkben mind hordozzuk,
ezért nincsen soha nyugtunk,
fejünk szárnyunk alá dugtuk,
angyalként a földre buktunk.

Nem lehetsz már többé passzív,
dalra fakadt egy tündérsíp,
megremeg az oroszlánszív,
ugrasz, mint akit darázs csíp.

 

Halloween éjszaka

Ma van Halloween éjszakája,
bagoly szállott a meggyfára,
onnan huhog szerteszét,
túlharsogva fák neszét.

Szeme sárga fényben villogva,
Sári megijed, sikongat pirongva,
ám de rögtön bosszút esküszik,
a gondolattól szája ér fülig.

Lesz itt hamar nemulass!
Mama, a kamrába most kutass,
keress nekem szép nagy tököt,
és nem mondok csütörtököt.

Nagykéssel kicsi kezébe,
esik a töknek sebtibe,
faragja ki a belét,
hull a magja szerteszét.

Ide egy luk, oda hasíték,
szomszédokat megrémítsék,
hátukon üljön ki veríték,
úgy nevessek, mintha sírnék.

Kifaragja a nagy tököt,
nem is egyet, hanem ötöt,
mécses kerül a hasába,
világoljon éjszakába.

Temetőbe csontváz zörög,
kezén-lábán vaslánc csörög,
rikoltoznak a szellemek,
kacagnak a kisgyermekek.

Beöltöznek vámpírnak,
ajtódon halkan kopognak,
ide a cukrot, és a csokit,
nem állunk itt holnap hajnalig!

Amott surran a fák alatt,
egy rémnek öltözött alak,
boszorkány, meg gonosz törpe, 
bele ne nézz a tükörbe!

Halloweennek hosszú éjszakáján,
aki meghalt enyhíthet magányán,
nekik szól e kelta ünnep, 
ősi törzsek Samhain-t ülnek.

Vigilia

Szomorúság úszik a táj felett,
fájó szívünk burka megrepedt,
így emlékezünk rá, ki odalett,
ontva tengernyi könnyeket.

Kívül minden a hervadásé,
a megváltoztathatatlan halálé,
múlandóságunk elfogadásáé,
manesnek szóló néma rituálé.

A csendes temetők felékesülnek,
sírhalmokon világító mécsek égnek, 
krizantémok, koszorúk feküsznek,
emlékeink e fényben átlényegülnek.

Nincs helye most hangos beszédnek,
nem azok vagyunk, mit sírunkra vésnek,
hanem mit mások életébe szőttünk,
e napon lépteinket halkra vesszük.

Világítanak az emlékezés lángjai,
egybeforrnak régi egészek szilánkjai,
s holnap, ha pirkad majd a hajnal,
újraszületünk egy nagy sóhajjal.

Pályaudvaron

Mosolygó arcok mindenütt,
az én szívemre bánat ült,
minden ragyog, minden él,
lelkem más világról regél.

Hangosan sípol a mozdony,
fáradt testemen láncsodrony,
mitől vidámak, nézem zordon,
mikor volt jó karácsonyom?

Mindenki boldog, de nem én,
számomra már nincs remény,
szomorún nézek másokat,
kikkel elszaladt a gyorsvonat.

Amszterdamban járt az ősz

Amszterdamban járt az ősz,
Amstel partján keveset időz,
arany leveleket visz a víz,
kopasz fa ágán ül egy csíz.

Úgy hívják Észak Velencéje,
hollandoknak szerencséje,
valahai halászfalu,
mit elkerült a mélabú.

Amszterdamban járt az ősz,
reggel kicsit szégyenlős,
lépteit elnyelte a lehulló avar,
s ez a csend engem felkavar.

Amszterdamban járt az ősz,
te csodálhatod őt, a nőt,
ki régen fapapucsban járt,
és sohasem mórikált.

Amszterdamban járt az ősz,
hídja alatt csatorna tekergőz,
az alkonyban jött csendesen,
minden lépése nesztelen.

Exitus

Utánam semmi sem marad, 
csupán rongyos holt anyag
csontjaimról lemálló húscafat,
mit lelkem enyészetnek visszaad.

Fejfámon lengő fehér pókfonál,
mi széllel csendben szálldogál,
őszi avar színezi dombomat,
ez marad belőlem, egy gondolat.

Koporsóban hideg porhüvely,
elvitt téged is a halott révület,
szemgödröd fénytelen, üres,
hiába gondoltad te vagy az ügyes.

Holdfény eltüntette arcunkról a színeket,
piszkosszürke lett, megfojtva az életet,
összetört álmaink hevernek szanaszét,
elfogytunk, mint olajból a lámpabél.

Ha eljön majd a számadás,
reméljük vakon a feltámadást,
hiába lesz akkor már minden lázadás,
menni kell tovább, ez isteni ráhatás.

Mécsesek fénye sírunkon világlik,
fájdalmunk a temetőben virágzik,
krizantémot viszünk ki a sírra,
állunk ott összetörve, sírva.

Ősz tincseink nem fújja többé szél,
szánk életről s elmúlásról beszél,
rég volt vágyaink ott gurulnak a földön, 
gyászkendőnk alatt jéggé dermedő könny.

Temetőben némán foszlik a csend,
pergő perceinkkel futunk versenyt,
halálodtól félsz, ne légy álszent,
hát az életedre mondj igent.

Ne állj sírom felett, mert nem ott vagyok,
harkály csőreként odvas fán kopogok,
én leszek a sivatagban a futóhomok,
és gyertyák megfojt viaszából mosolygok.

Piktoráció

Festő vagy és nem Goethe,
ha kedved tartja ülj a kőre,
piktor lelke szabadon száll,
arcán leledz kecskeszakáll.

Természetnek lágy ölén,
tengerpartnak fövenyén,
homlokon csókoló múzsa,
ne kössön semmi gúzsba.

Könnyeidet vedd ecsetedre,
vegyítsd az ég kékjével el,
kend fel hófehér vásznadra,
figyelmed ne vesd bánatra.

Érezd áldott szívverésed,
meríts palettádról fehéret,
vérvöröset tűzről pattanót,
óvón melegítő pantallót.

Bársonyos zöld keveréket,
ecsetheggyel sárgád elérjed,
majd napfényízű lengéket,
s képeddel Istent is eléred.

Emlék-kép

Csakis a szépre emlékezem,
meg néha egy-egy könnyre,
szemem már nem lát, csak a lelkem,
elengedted kezem, el örökre.

Olybá tűnik, mintha itt lennél,
s nem takarna téged szemfedél,
selyemköpenyt visz a szél,
minden mozog ami él.

Harcomat már egyedül vívom,
nélküled csak nehezen bírom,
odaátról vezetsz, ebben bízom,
mik voltunk, túlmutat egy síron.

Fenyves Márk társának ismét.....

 

Időrés

Túl hamar áttáncoltál a hídon,

odaát lejtesz már egy másik síkon,
végleg légiessé lett mozgásod, 
angyalok közt mi a beosztásod!?

Ki fog enyhíteni az itteni kínon,
legyen virággá minden könny a síron,
fényed odaát világítson örökkön,
itt érted mozogjon minden tülfüggöny.

Mondd ki vegye át a stafétát,
ki érti, nem rád veti árnyékát,
csak folytatja Isten színjátékát,
mert ez örök folytatásért kiált.

Utódod legyen méltó hozzád,
idézzen meg téged, s Valériát,
abban a szellemi minőségben,
ott lesztek a pillanatnyi időrésben...

Fenyves Márknak ismét ...

Megfagyott mozdulat

Veled sírok, veled nevetek,
hogyha ezt megengeded,
átérzem min keresztülmész,
hisz elvitte őt a révész...

Áll Isten ítélőszéke előtt,
némán nézve a serpenyőt,
min szívét éppen megmérik,
eljut-e az öröklétig!?

Hát a lelked hogyne fájna, 
és mitől is ne sajogna,
közös pörgéstek elakadt,
belefagyott a mozdulatba.

Kint továbbél a pipitér,
bent üres maradt a tánctér,
a szék és az íróasztal,
téged vajon ki vigasztal?

Sirasd meg őt, kit nem lehet,
addig törölgesd könnyedet,
míg elapad a bánatpatak,
s lelkedben megmozdul a szalag.

Márk társának .....

Örök tánc

Nem foghatod többé kezét,

s nem nézheted némán szemét,

már csak felvételről látod,

ahogy lejti majd a táncot

 

Ám ha lehúnyod két szemed,

bent, magadban felidézheted,

mind, az együtt töltött perceket,

s azt, mit elmondani sem lehet.

 

Arcát örökre szívedbe véste lengén,

köteléketeket eltéphetetlenné tevén.

Mindig ott volt, s ott is marad,

bár látszólag az idő tovaszalad.

 

Enyhűlni fog majd a fájdalom,

és tán eszedbe jut e kis dalom,

mikor majd örömkönnyet ejtesz,

az átélt boldogságért hálákat rebegsz.

 

Márk párjának, hogy enyhűljön a fájdalom...

Fenyves Márknak...

Mennyi tánc, mennyi mozdulat,
mi lábaidban bent maradt.
Mennyi, mennyi elmaradt óra!
Miért tértél örök nyugovóra?

Mennyi mosoly, mennyi nevetés,
mit átadni e röpke élet oly kevés,
szívedből sosem múlt a lelkesedés,
Az Angyaloknál volt létszámemelés?

Oly kevés volt. Években csak fél élet,
mi túlságosan hamar semmivé lett,
és bár én nem voltam szorosan barátod,
szememen ráncot, könnyet hagyott halálod.

Nem tudom még most sem elhinni,
hogy nem láthatlak többé táncolni,
hogy veled többé nem viccelhetek:
mondd, honnan csented ördögfüledet?

Többszáz képen állni látszik a mozdulat,
mint most, mikor megtörtént a sorsfordulat.
Ám mint ahogy a fotók mögött is él a lény,
bár elmentél, ki vagy, lelkünkben örökké él!

- Bűbo

Ezt a verset Fenyvesi Márknak írtam. Mozdulatműsvész volt, tele tervekkel, életszeretettel, és persze tánccal. Élt 45 évet... Isten veled...

Két soros P-s alliterációk

Pöttöm pille picikét pihen pipacs pírján,
poéta papiruszon prózákat publikál.
*
Pénteken pár palack portóit poharazgat,
pipogya Pista pisze pincérnőre pislant.
*
Pókhálós pajtában paripát patkol Pöcök,
Piroska praclijában partvis, portól prüszköl.
*
Pécsváradi parókián pocakos püspök,
piros palástban pitymallatkor pajeszt pödör,
*
Pár puritán padon pásztor pipája pöffent,
platán pattogó parázs púpján pára pisszen.

Barrus

Legyező fül, lógó ormány,
elmerengek fáni sorsán,
létszámukat visszahoznám,
nem lennének cirkusz porondján.

Szürke színe a sötétben,
néma árnyék téli éjben,
álmaikban ősi éden,
csendes izzás bensőjében.

Ki volt őse, ma még talány,
olyan mint egy felhőfoszlány,
két kezemmel őt átfognám,
ormány tülköl Ági tollán.

Szárazföld óriása ő,
szavannákon guruló kő,
borjainak nem kell bölcső.
orvvadász rájuk miért lő?

Rohamosan fogy a számuk,
velük kérlek jobban bánjunk!
Agyara se legyen gyógyszer,
sajnos így kihalnak egyszer.

Empátiát tőle tanulj,
dölyfödtől hogy megszabadulj,
segítsd embertársaidat,
érdekükben hallasd szavad.

Halálhoz bölcsen viszonyul,
mikor élte bealkonyul,
egyedül majd félrevonul,
és csendesen megboldogul.

Hagyd, hogy téged megérintsen,
Ganésa egy hindu isten,
elefántfej, emberi test,
imát küldeni ne légy rest.

Életünket jól beszőtte,
oly sok mese szereplője,
Tantor, Babar, Dumbo, Háti,
a magyar Kíváncsi Fáncsi.

Trombitáját fújja vadul,
könnyen felejt, lassan tanul?!
Ám ez ostobaság kérem,
matriárka vonul délen.

Margarétaálom

Azt álmodtam én az éjjel,
gyöngyöt szórtam szerteszéjjel,
csendesen lábaid elé gurultak,
érdes ujjaid köréje zárultak.

Fáradt szemed rám mosolyog,
folyóparton köd gomolyog,
mégis látod, hogy ki vagyok,
nélküled a lelkem vacog.

Bent elvadult sötét erdő,
tüskés ágú ezüstfenyő,
sebén gyanta, kicseppenő,
aljnövényzet mindent benő.

Odakint oly tágas buja a rét,
önmagunktól mondd meg ki véd?
Margaréta virít szépen,
sárga nap zöld mezőégen.

Felnőni egy szép napon

Mindenki felnő egy szép napon,
(ha máshol nem, a ravatalozó asztalon).
Felébredni, Életre kelni, repülni,
nem gyermeteg módon éldöglődni.
Felismerni, nélküled semmi nem lehet,
felvállalni saját felelősségedet,
elfogadni minden tettedet,
azt is, min változtatni nem lehet.
Semmi múltbélit nem sajnálni,
ez segít a jövőben bátran sétálni,
a jelen pillanatot teljesen átlátni.
a legnagyobb gödörből kimászni.

Felnőtté válni nem sétagalopp,
pofonokat kapni nem a legjobb.
Ez extrém sport, méghozzá a javából,
mint ki kötél nélkül budgie jumpingol.
Akár évekig tartó hosszú vajúdás,
belső harc, mit nem láthat más.
Kívülről siettetni nem lehet,
erőszakot senki sem tehet,
bár próbára teszi türelmed.
Minden lélek tudja a dolgát,
vezet életeken, világokon át,
halld meg szavát, és végre,
beérhetsz a boldog révbe.

Sírni volna kedvem

Sírni volna kedvem, ennyi az egész
mit életnek nevezel, megette a penész,
mára elapadt szememből a könnypatak,
hol vagytok, ti régi napsütötte boldog nyarak?

Rég volt, talán bizony igaz sem volt,
mi körülvett élő volt, vagy holt?
Körforgás az élet, mondják régi bölcsek,
téged is magáévá tesz majdan az enyészet.

Ami kihajt, elmúlik egy szép napon,
ezért látok hát könnyet szép arcodon?
Árkot vág patakja mint lefelé csorog,
hová lettek róla az önfeled mosolyok?

Embernek ember lett farkasa,
és nem egy összetartó fajta,
mindenik csak saját igazát fújja,
s fejét álomra így egyedül hajtja.

Láncreakció

Világod hiába látod máshogy,
ha valami odaköt a lánchoz,
nyíltan harsogó szenvedés,
tőle sehol nincs menekvés.

Bentről apránként felzabál,
bármit teszel, mindenütt fáj,
kint megjelenő hazugságok,
száraz kórón varjú károg.

Húz lefelé, elkap az örvény,
nincs kiút, ez itt örök törvény,
lázadj inkább, el ne sorvadj,
ne nézd azt se, lesz-e holnap.

Padlóról fel

Minek a vetítés, minek a máz, ha
alóla kihallik lelked zokogása?
nem baj hogyha összetörtél,
fájdalomtól meggörnyedtél,
sírj és zokogd ki fájdalmad,
amíg könnyed már elapad.

Vegyél zuhanyt, mosd le lelked,
ha lassan is, de emeld fejed!
Fetrengésből mássz is fel,
elsőre csak négykézlábra,
imbolyogva, majd utána,
ne négykéz, hanem két lábra.

Ingatag még a lelki szekér,
ám mindig lesz ott egy tenyér,
mi lelkednek egy falat kenyér.
Engedd meg a visszahullást,
sokáig húzódott a gyulladás,
lassú folyamat a gyógyulás.

Istentelenül

Ember hiába is tervez,
hogyha isten mindig perverz,
Magunkra hagy álnokul,
nem ad semmit zálogul.

Szétszakítanánk láncaink,
hová lettetek, álmaink!?
Magában rajtunk jót röhög,
agyunkba tóduló vérrögök.

Körénk vetít léha illúziót,
karunkba döf mérges infúziót,
úgy nézi ahogy lecsepeg,
semmibe oszló szerepek.

Bármerre is nézel,
törött tükörcserepek,
szilánkokra tört minden kép,
és vadul húsodba tép

Nihil

Tengeren sodródik egy csónak,
kik ülnek benne, élők, avagy holtak?
A révész vajon nézi messziről,
megkérdezném, de nincs kitől.

Tenger morajlik csendesen,
hullámot vet, én nyeldesem,
fakó égboltozat, színtelen,
hogy evezek, csak színlelem.

Felhőfoszlány fodrozódik,
madár árnya elmosódik,
nap égette komor a táj,
ott, hol ember soha sem jár.

Nincsen élet, nincsen halál,
nincsen út sem a kanyarnál,
kóbor macska mit kapargál,
valaha is hazatalál!?

Dadogó dadaizmus drámázik

(alliteráció)

Delejes dac dúlt dagadó didimben,
dünnyögő dakota dagály dacára,
derűsen de dőrén döfök drapp dárdát
díványon döglő démon dobhártyájába.

Dőre diadal, de dögös döfés!
Dalmát dékán diszkréten dicsér,
dervis diák dermedten dohog,
dicstelen dallam, dacos Dantonok.

Darócruhás dandár dühösen dorgál:
dolgozni derogál? Dörzsölt deviáns,
dehogyis drogtól dorbézol, dülöngél!
Deszka dutyiajtó döndül. Derék!

Díványon didergő dohos dunyha,
dőzsölő, dögszagú diktatúra,
dilis dogma, delejező duma,
délután detonáló dinamit díja.

Drótszamáron

Halo! Kérem itt a Sam beszél.
Miért fúj mindig szembe szél?
Hogyha néha hálturól fújna,
nem lenne annyi izom munka.

Bezzeg nyáron, mikor jólesne,
csak a nap süt két szemembe,
izzadtságom törölgetem,
homlokomon fáradt kezem.

Franc ebbe a kardióba,
bemondom a rádióba,
kissé kemény a nyergem,
lassan feltöri a fene..
(szóval azt. :D )

Két keréken szép az élet,
nem kell nekem BKV bérlet,
nem is nézek nehézséget,
a zsírom így nyugton éghet.

Az idő szövőszékén

Ez a vers nem saját, hanem egy könyvben olvastam. Mivel megérintett, úgy gondoltam, közzéteszem. A szerzője sajnálatosan ismeretlen....

Noha életünknek szőttese
szemünk elől rejtve marad,
Mester sző, vetélő röpdös,
míg végső hajnal nem hasad.

Olykor ezüstfonál kúszik,
másszor arany ragyog fénylőn,
ám időnként sötét szálak
tekerednek a vetélőn.

A Mester értőn szemléli:
a sormintát latolgatja,
s lassú álhatatossággal
bontakozik rajzolatja.

Irgalmas Mennyei Urunk
az, ki bölcsen megtervezi,
ragyogó és árnyas tónus
egymást miként kergeti.

Mily szépséget rejt e minta,
nem osztja meg senki mással.
Ő röpteti a vetélőt
mind a szép s a csúf fopnállal.

S csak ha minden elcsöndesül,
a vetélők mind leállnak,
fedi föl urunk a művet,
s kérdéseinkre a választ.

Akkor érthetjük csak meg csupán
sötét s fényes szálak titkát:
Miért ők, s miért úgy alkotják
az isteni szövésmintát.

Pokoli létjáték

Sose mondjál csütörtököt,
mulatoznak az ördögök,
pata dobban, és mind hörög,
szarvuk végéről vér csöpög.

Rotyog az üst, forr a katlan,
pokol mélye változatlan,
nyárson sütik meg az embert,
esélytelen harcod megnyerd.

Elég mi jó, él mi gonosz,
tükörképed végigpofoz,
menekülnél? Leszigonyoz,
megírta rég Hérodotosz.

Odafent menny, alant pokol,
ember mégis továbblohol,
béke benne sosem honol,
hiába is alkudozol.

Bűnre csábít, körbeölel,
minden vágyad odaszögel,
talmi fénytől szem megvakul,
békegalamb is megvadul.

Gyere kérlek, könnyű a lét,
így sustorog a kis szemét,
tied minden kapd el hamar,
duruzsolva összezavar.

Nőnapra a Férfiaknak

Megint egy rólunk szóló nap,
Mit csalfa naptárad mutat,
Virágok, mosoly, kedvesség,
Ebből nekünk sosem elég.

Jó megfürdeni fényetekben,
Erős karu öleléseitekben,
Hálásnak lenni, hogy vagytok,
Hisz hidegen sosem hagytok.

Nem csak rólunk szól ez a nap,
Minden férfi tükördarab,
Kócos hajon keménykalap,
Arcra száradt borotvahab.

Bár Férfi, és Nő külön lény,
Egymás nélkül vajon mit ér,
Lesz-e együtt nélkül mi-tér,
Miből élet fakad, s remény!?

Más világ

Nem evilágból származom
hiába ez most az otthonom
útonálló minden testvér
ezer sebből folyik a vér
szárnyaszegett vak madár
fel soha sem repülhet már
hiába tágas künn a határ
alant mindent beborít a sár
földön csúszik nyomorútul
végítélet harangja kondul

Szösszenet

Varangy arcú rút boszorkány
kappan hangja messzire száll
bárhová lép föld megremeg
ingoványos láptengerek
sírnak kint a kerti manók
örülnek a rosszakarók

Téli éj

Odakint most fagy csikorog,
rohangálnak a minuszok,
szégyenükben elmerülnek,
higanyszálban elsüllyednek.

Felettünk a Tejút ragyog,
ránk meredő éjcsillagok,
nézik odalent az embert,
ki nyakára sálat tekert.

Fázósan mind haza siet,
ablakából cica nevet,
tél apó hideget lehel,
minden gólya délen telel.

Ihletre várva

Túl sok a szabadság,
oly sok a minden,
belőle egy kis szelettel 
is megelégszem.

Miért nem lelem e szeletet!?
Madár vagyok, szárnyaszegett,
ki sóvárogva nézi a kék eget,
vihart aratott, bár szelet vetett.

A szövetből elég lenne
egy szál, vagy kettőcske,
mily szépen mutatna
masnira kötve!?

Ó ihlet! Te haszontalan kurva,
ahogy csábítasz, na az dúrva,
leslek szekrény mögő bújva,
vagy szemtől szembe, de feldúlva.

Reggeli ébredés

Valami átderengett szorosan lezárt szemhéja mögött.
Nem! Ez még nem lehet a mai nap kezdete.
Biztos csak az álom folytatása.
Az álomé, melyből nem akart még kiszakadni, hisz az sokkal izgalmasabb volt, mint unalommal teli élete.
Reggel kilenc óra, a vekker hangosan jelzi, ideje felébredni.
Megint egy unalmas nap, megint huszonnégy végigszenvedett óra.
Ez megy hosszú, hosszú évek óta.
De... mi lenne, ha ma valami más történne, ha ma változna valami?
Bármi. Akármi.
Csakhogy ne ezzel az unatkozom érzéssel a lelkében ébredjen, hanem örömmel, hogy újra egy nap, egy lehetőség, hogy megváltsa a világot.
Na nem az egészet, csak a sajátját.
Ezáltal pedig mégis az egészet.
Eljátszik ezzel a gondolattal lezárt szemhéja mögött, és mosolyra húzódik a szája.
Igen! Ez az!
Majd vérvörös tintával felírja a szívébe:
"Ma kezdődik életed hátralevő része."
Széles mosoly kíséretében nyitja ki szemét, és már nem érdekli mennyire volt izgalmas az álma.

Az Adventi gyertyák üzenete

Hit

Tudod sosem hiba hinni,
lehetetlent véghezvinni,
tudni mindig mire vágyom.
teljesülhessen az álom.

Elképzelni, mit szem nem lát,
hogy átélhessed a csodát,
csendüljön fel egy szerenád,
enyhíthesse a más baját.

A hit ok nélküli hűség,
láthatatlan egyszerűség,
bár mellőzi a józan észt,
Isten mindent lát, nemcsak részt.

Hited legyen mustármagnyi,
hegyeket tudsz elhordani,
ha elbuksz akkor se hisztizz,
menj előre, higyj és bízz!

*****
Remény

Csalóka művész, vak remény!
Terólad szól e költemény,
mint romantikus lányregény,
édes, porcukros sütemény.

Áldás és átok vagy, remény!
Szivárvány a hegy tetején,
ragyogsz, mintha igaz volnál,
hamis gyöngysor, egy pókfonál.

Megvakítasz mindig remény!
Csodát hazudsz, dajkamesét,
fagyos földnek a nap hevét,
pokol bugyrába isten kegyét.

Ne kecsegtess, ne hazudj 
soha többé már én nekem!
Ne zárjad vakká szép szemem,
nekem már nincs mit vesztenem.

Mégis maradjál meg nékünk,
láthatatlanul reményünk!
Nélküled a lélek megfagy,
csodákkal jelezd, hogy megvagy.

*****
Öröm

Tudod egymás mellett elfér,
minden mi bánat és öröm,
lásd, az érme két oldalát,
ugyanazon az évkörön.

Mondd, bánat nélkül tudnád-e,
milyen az élet derüje,
és létezésed gyönyöre?
Ez Adventnek üzenete.

Idén bármilyen bánat ért,
az változzon át örömmé,
minden porba hullott könnyed,
derűs mosollyá, örökké.

Jól figyelj kérlek, légy résen!
Minden érzésed múlékony,
mert a kettő közti hártya,
mindig csak leheletvékony.

*****
Szeretet

Egy régi tájkép megszépült,
a festő műve elkészült, 
letesz palettát, ecsetet.
Mondd, ez vajon a szeretet?

Izzanak már a kemencék,
hajnalban kel és süt a pék,
ropogós kiflit, perecet.
Mondd, ez vajon a szeretet?

Ha időm lejár, s itt a vég,
tudom lesz majd egy puha kéz, 
mely lefogja a szememet.
Mondd, ez vajon a szeretet?

Egy angyal ölelő karja,
mellyel mindig egybentarja 
földünket és a kék eget.
Mondd, ez vajon a szeretet?

Férfi-Női barátság

Barátság lehet-e férfi,
és nő között, ez nagy kérdés, 
felelni egy élet is kevés,
mindent áthúz a józan ész.

Azon serceg ma a penna,
a válasz örök dilemma,
ember emlékezet óta, 
ez őseink hagyatéka.

Máshogyan néz mindig a nő, 
és máshogyan a férfiember,
egyik vetkőztet szemével,
másik lelket emel lelkével.

Egyiknek ölelő karja,
az enyém vagy! Azt sugallja,
másik csak belesimulna,
enyhüljön a lelke búja.

Épp ezért olyanok vagyunk
mint a borsó meg a héja,
különböző, és hasonló,
egymás nélkül csak hervadó.

Kitty cica emlékére

Öt és fél éve megszülettél,
ki tudja milyen kezekbe kerülték?
Majd egy borongós őszi napon,
eljött hozzád a csodás alkalom.

Eddigi lakhelyed maga a borzalom,
becsületed nem volt, csak fájdalom,
lenyúzott lábbal fáztál és rettegtél,
úgy néztél, ki jobb jövőt nem remél.

Rád talált ő, ki rögtön megszeretett,
két karjával óvatosan ölelve felvett,
orvoshoz elvitt, ki meggyógyított,
hosszú időket töltöttetek ott.

Borzalmasak voltak lábadon a sebek,
mikor kötözték át, annyit sem mondtál:nyekk.
Hosszú időbe tellett a gyógyulás,
mégsem maradt más megoldás.

Boldog békeidők köszöntöttek reád,
megérezted, ez maga a földi mennyország.
Úgy néztél mindig kisgazdádra,
mintha az isteni lenne nagysága.

Káposztáson kedvenc foglalatosságod,
lesni ahogy repülnek kint a galambok,
mikor közel jöttek fejedet lehúzni,
csattogó állkapoccsal rájuk "kaffogni".

Lett társad is, egy boszimacska,
nyíííí, szekrénytetejéről ezt mondja,
s máris szalad előled be a hálóba,
majd felugrik, menekül az ablakba.

Ha elfáradtál a nagy ugrabugrába,
mentél kedvenc helyedre, Laci nyakába,
élvezettel fülébe doromboltál,
ölében csendben elvackoltál.

Senki nem tudta, mily rövid életed,
betegség emészti fel bensődet,
mire jelei lettek a gyilkos kórnak,
idő nem maradt a gyógymódnak.

Vérvétel itt, infúzió ott,
gazdád veled gyorsan futott,
felváltva vittek asszonyával,
remélve a gyógyulással.

Ám sajnos eljött, ütött az óra,
rá kellett lépned szivárványhídra,
gazdád két ölelő karjába,
léptél át a másik világba.

Elaludtál, elmentél örökre,
emléked itt marad szívünkbe,
s ha majd múlik a fájdalom,
békére lel szívünk, tudom.

 

Kitty a fiam cicája volt... :)

"Téli rege"

Itt van a tél, itt van újra,
mínuszba száll hőmérő húrja,
fogait fagy csikorgatja,
vetést a hó oltalmazza.

Kopaszon didergő fák,
nincs levél, csak csupasz ág.
Megfagyott kietlen a puszta táj,
Kérlek süssél kicsit napsugár!

Ezután indul a hideg tél,
elűznénk, pedig most kezdődtél,
ha belénk látnál, megdöbbennél,
oly sok az ember, ki nem is él.

Belebújunk nagykabátba,
úgy nézünk ki a világra,
kandallóhoz odabújunk,
forralt teát kortyolgatunk.

Ám jön a gyermek, s mit beszél?
Apa! Korcsolyámból kiment az él!
Élezd hamar, jégen had csússzak,
felrepüljenek előlem a madarak!

Hívjad anyát is, menni kell!
Húzzon sálat kesztyűvel,
hegyen vár a ródlipálya,
lengeni fog a szoknyája.

Fent a hegyen hó is hullott,
fülem mellett elszáguldott,
egy szép kerek hógolyó,
alászállt, hol a folyó.

Sári, s Marci hót görgetnek,
Jóska hoz két szenet szemnek,
pincéből jön fel az Irma 
kezébe egy szép szál répa.

Bodri lábasától megszabadul,
hóemberünk emígyen alakul.
Mamától a seprűjét elcsenjük,
hogy keresi! Innen nevetjük.

Kismadarainkat is megetetjük,
télen nekik nincs mit enniük,
kicsi szotyi, kicsi búza,
közé kölesnek a magva.

Megfagyott kietlen puszta a táj?
Nézd hogy süt odakint a napsugár! 
Felolvasztja lelkünk fényével,
és ész a szívvel már nem felesel.

Megérintődve

Micsoda morbiditás az élet,
bármelyik percben véget érhet.
Nem marad utánunk más,
kiflicsücsök, morzsarakás.

Még itt vagyunk! Élünk!
A holnapért csak ma tehetünk.
Múltunk csupán pár sor egy könyvben,
gonoszul elhajolva téridőnkben,

Nem számít, olvassa-e bárki,
lehetsz paraszt, vagy márki,
hogyha vége, ugyanoda térsz,
maradásért bármit is ígérsz.

Ancsinak ajánlva...

S. P.

Csendes kora nyári délután,
leterített virágos ruhán,
lányka fekszik puhán,
bokorból fiú nézi buján.

Dombok s bokrok öblében,
gyönyörködik pacsirta röptében,
szemérmét nem takarja semmi,
arca pírját langy szellő legyzi

A pacsirta arról mit sem sejt,
Szinyei tőle kapott delejt,
vásznon ecsete keresztüllejt,
festménye mindenkit rabul ejt.

Kép: Szinyei Merse Pál: Pacsirta

Ősz

Jönnek már az őszi ködök,
kókadt ágról "leve" csöpög,
lapít már a búbos vöcsök,
erdő mélyén vadkan hörög,

Felhő mögé búvik a nap,
fejemen egy vászonkalap,
fut az idő, gyorsan szalad,
évünkből új napot harap.

Elhagyják levelük az ágak,
jól öltözz fel, hűvösök járnak.
ugyan rövidülnek a nappalok,
azért Ti mégse búsuljatok!

Tünedező boszorkánykörök,
gomba nélkül búsan lődörgök,
lilállik még néhány őszike,
és rám mosolyog egy őzike.


Időtlen Biatorbágy

Időtlen Biatorbágy

Szülőfalum édes Bia,
gyerekkorom tartozéka,
gólyák ma is visszajárnak,
paplak előtt póznán hálnak.

Suli mellett lángososnál,
összefutott szánkban a nyál,
hurkazsíros kenyér manna,
bélás volt fél szelet ára.

Még traktorral is szántottak,
ott, hol ma már sokan laknak,
Vörös pince oldalában,
ibolya nőtt folyondárban.

Ó az Andrész cukrászdába,
cukrászt foglaltuk imába,
sokszor nyaltunk mi ott fagyit,
így teljesültek vágyaink.

Kolozsvári focipálya,
som bokor volt oldalába,
reánk förmedt kisgazdája,
húzzunk el a bús ... határba.

Füzes patak hol kanyarog,
ottan voltunk mi kamaszok,
Nyakas kőnek a nyakába,
gyönyörködtünk kilátásba.

Télen mikor esett a hó,
csúszkálni, szánkózni volt jó,
száz-lépcsőnél jól lecsúsztunk,
csipkebokrot letaroltuk.

Falunk hídjáról lett hírhedt,
Matuska Szilveszter mit tett?
Lerobbantotta a hidat,
hátrahagyva sok halottat.

Dédpapám is odafent ült,
meg akkor mégsem üdvözült,
mert a legutolsó vagon,
hol ült, fent maradt a hídon.

Viaduktunk ma is ott áll,
patak folyik lábainál,
felmehetsz hát te is rája,
széjjelnézve a határba.

Peca tóban halat foghatsz,
hogyha kukacot belógatsz,
horgod bekapja egy harcsa,
meg ne ijedjen a Marcsa!

Szülőfalum édes Bia,
hazamenni terápia,
nyitva vár a szülői ház,
udvarán tíz tyúk bogarász.

Cseresznyefa árnyékában,
generációk hintája,
őrzi több fotográfia,
benne lengett apja, s fia.

Szép hazám

Pici ország,
ékszerdoboz,
dúlták hordák,
török, s porosz.

Ékét törték,
felgyújtották,
népét ölték,
elcsúfítják.

Lakja mégis
istenember,
harcol vérig,
ha más nem mer.

Kötözzed be
sebeidet,
megmászhassam
hegyeidet.

Bakony és Bükk,
na meg Mecsek,
nincs benne trükk,
csak karsztvizek.

Balatonba,
"tengerünkben",
él sok Garda,
süssük üstben!

Szőke Tisza
tekeredik,
kecsegében
bővelkedik.

Csak itt "nyílik"
tiszavirág,
viszed sírig
szép látványát.

Méltán híres
jó borai,
királydíszes
a tokaji.

Alföldünknek
sík terepe,
szerelmünknek
szép színhelye.

Nyelvezeted
oly egyedi,
kötött hangrend
színezheti.

Itt vannak csak
Ikes igék,
fosztóképzők,
szállóigék.

Nyelvtanilag
nemtelen,
sohase légy
szemtelen!

Nép támasza
bálványozzák!
Ó szép haza,
Magyar ország.

Élet a halálon túl

(2 kép, 2 vers, egy gondolat)

Betondzsungel közepében
kinyílott egy kákics,
rikít sárga köpenyében,
oly szürke a grádics.

Magját talán szellő hozta,
körülötte más nincs,
ott áll egymagában,
szép zenei frázis.

Piciny kacúros levele,
alig-alig látszik,
szőrbóbitás magjaival,
minden gyermek játszik.

Betondzsungel közepében,
kinyílott egy kákics,
szívünkben hogyha kihajt'na,
lesz belőle száz is.

*****

Ó! Azon az elhagyott tanyán,
virág helyett gaz nő már csupán.
Hová lett az élet? Ez talány,
mindenfelé dudva és csalán,

Megélt szebb napokat is e birtok,
mama pacsirtával dalolt itt-ott,
cicánk nyávogott szerelmes-buján,
s napfény csillant nagyapám bajuszán.

Barackfánk gyümölcstől roskadozott,
kert végében diófa magasodott,
paprika, paradicsom annyi volt,
tőlünk vásárolta fel a bolt.

Hol ezer felé futott száz gyerek,
nincsenek ma már csak ház helyek,
díszes kerítésünk csupa rozsda,
pinceajtónk csak a szél csapdossa.

Ó! Azon az elhagyott tanyán,
mozdulatlan hallgat a magány,
mi kapunk előtt állunk sután,
gondolatunk kesze-kuszán,

Kerítésen lakatunk is csupa rozsda,
benne mintegy megkésett levélposta,
levél hajt ki, s általa isten azt mondja:
Új élet születik! Nevess hát,
arcod bánat könnye ne mossa.

Tükörvers

Ma fent bercelen sétáltam,
pacsirta dalolt harsányan,
árvalányhaj végigcsikland,
amott szmöre farka villant,
egy sörtevad nagyot horkan,
mikor a makk fején koppan,
avar alatt göröngyös hant.
gida félve reám pislant,
*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*
Gida félve reám pislant,
avar alatt göröngyös hant.
mikor a makk fején koppan,
egy sörtevad nagyot horkan,
amott szmöre farka villant,
árvalányhaj végigcsikland,
pacsirta dalolt harsányan,
ma fent bercelen sétáltam

A lámpás lelke (evokáció Ady Endre: Szeretném, ha szeretnének c. versére)

Nem szerettem, s nem szerettek,
Mikor engem birtokba vettek,
Nem vagyok senkié,
Nem vagyok senkié.

Kormos, rozsdás öreg lámpa,
Kiakasztva a határba,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

Úgy szeretnék fényt nyújtani,
Éj leplében tűz-táncolni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Istenem ha létezel arra kérlek,
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié

Nyílt lapok

Nincsenek titkaim,
nyílt lapokkal játszom,
ha szeretlek, ha utállak,
mindig arcodba vágom.

Meghallod-e rajtad múlik csupán,
Ember vagy, vagy csak orángután?
Ráhangolódni mersz-e szívemre,
sima, vagy hullámzó tavunk tükre?

Játsszuk szerepünk itt a létben,
magunk elfeledve a játék hevében,
belemerülve mint ócska csepűrágók,
hamis, botor álszent becsvágyók.

Mered-e magad bennem látni,
vagy még félsz-e ettől fázni?
Nincs különbség kettőnk között,
két lélek, ki meztelenre vetkőzött.

Könyörgés

Drága uram, néked könyörgöm,
nyíljon ki végre ez a börtön,
óriás vagy, s én pöttöm.
(ahh... sikerült kinyögnöm).

Téged ki, magamat bezártam,
kerítésben ezer voltnyi áram,
ne jöhessen be akárki fia,
nincs ajtónyitó koreográfia.

Okát már nem tudom, a történet oly régi,
azt hittük, dolgát időnk helyettünk elvégzi,
nem enyhül, ragaszkodik a bűntudat,
fortyog bennem irántad az indulat!

Nem felel nekem ő ezekre a szókra,
hiába ütött delet kint a toronyóra,
bár nem enyhíti kínomat csöppnyivel,
tág szemmel már csak engemet figyel.