Üdvözöllek a blogomon!

Ágnes bírája

Arany Jánosnak (Ágnes asszony nyomán)

Előttem áll Ágnes asszony,
ruházatja kínos rendben,
tettéről kell számot adjon
szögegyenes haja ében.
Magad védjed, édes isten!

Tisztességben megőszültem,
de ilyet már sokszor láttam,
szomszédai felbőszülten,
Ágnes pedig holtra váltan.
Magad védjed, édes isten!

Reszketeg a félelemtől,
mit mérhetnek rá bírái,
tenyerében kis zsebkendő,
leteltek már csendórái.
Magad védjed, édes isten!

Szeretője két karjába,
ruhájából kivetkezve,
szép szavaktól elcsábulva,
hites urát elfeledte.
Magad védjed, édes isten!

Megtörtént a csapodár tett,
S szégyenétől elpirulva,
Elmúlt élte semmivé lett,
mit szól ehhez utca hossza?
Magad védjed, édes isten!

Szeretőjét felbujtotta,
hogy férjének vérét vegye,
kést markába beletolta,
őérte ezt meg kell tegye!
Magad védjed, édes isten!

Amit megtett, szörnyű bűntény,
érte hosszú áristom jár,
szigorún csap le a törvény,
oda nem süt be a nap már.
Magad védjed, édes isten!

Bitóhalál vár társára,
pitymallatkor elvégzendő,
nem gondol már virágszálra,
Ágnesre vallt a tévelygő.
Magad védjed, édes isten!

Előttem áll Ágnes asszony,
patakokban könnye hullik,
engedjék most őt szabadon,
cinkehangja el-elcsuklik.
Magad védjed, édes isten!

„Mocsok esett lepedőmön,
Ki kell a vérfoltot vennem!
Jaj, ha e szenny ott maradna,
Hová kéne akkor lennem!”
Magad védjed, édes isten!

Rimánkodik, zokog nagyon,
Menne haza, leplet mosni,
„Nem érhet itt még több alkony,
Meg fogok így bolondulni.”
Magad védjed, édes isten!

Lesimítom őszes bajszom,
Többiekkel összenézek,
Azt kívánjuk, Isten adjon
nyugodalmat a lelkének.
Magad védjed, édes isten!

Cinkelét

Oduban a cinke,
védve van a fészke,
lombkorona takarja,
kikelt a sok fióka.

Apja, anyja röpköd serémyen,
gondoskodik a napi eleségen,
meglegyen a kicsik betevő falatja,
cserebogár, légy, vagy kukacka.

Sok kis cinkeszépen cseperedik,
tolluk nő, szárnyuk erősödik,
arányosan az étvágyuk is növekszik,
szülőpáros ki-bejár napestig.

Hamarosan elérkezik a napja,
mikor a sok fióka szárnyát kibontja.
Eleinte mind sokat ügyetlenkedik,
hosszas repülésre nem merészkedik.

Ám szűk már az oduotthona,
és a lomb is, mely takarja,
oly csábítóan hivogatja,
a túloldali eperfa lombja.

S egy reggelen frissen ébredve,
ösztöneitől vezérelve,
nagy útra kel a sok cinke,
végleg kirepül, el sem köszönve.

Szüleik nem néznek utánuk könnyezve,
jól van ez így. Ez az élet rendje.
Hasonlóan nő fel mókus, nyuszi, medve,
teszik a dolgukat, amiért lettek teremtve.

Haikucsokor...

Ablakomon át
isten kér bebocsájtást
napfény játszódik
------
Orgonaillat
lila virág. simogat
más nyelven beszél
------
Fű között rigó
csőrében kukac, pondró
rámnéz. megkapó
------
Gyermekláncfűből
koszorút fonnak gondos
gyermeki kezek
------
Csitul a zsongás
tücsökkoma hegedül
közeleg az est

Weöres Sándor haiku

Alattam a föld.
én lennék a létra, ha
felettem az ég?

Haiku

A csend hangjai
varázslatos dallamok
érted mit beszél...?

Angels Calling Me...

Lelkiekben meztelenre vetkezek,
nem rejtem többé a sok sebet,
mit az élet karmaival rajtam hagyott,
hát csak szellőzzenek a varratok.

Napra viszont még nem megyek,
csak szélárnyékban leledzek,
oly érzékeny még a lélek,
utolérheti őt bármily végzet.

Lágy zenével simogatom,
forrásvízzel megitatom,
a szeretet napsugára,
kiváncsian megcsodálja.

S a fáknak koronája,
lágyan, védőn borul rája,
megérkezve a vágyba,
kedvesének két karjába.

https://www.youtube.com/watch?v=wUCAkNeI-kg&nohtml5=False

Húsvéti köszöntés

Ím hol, elérkezett a Húsvét napja,
látja ezt mindenki, aki akarja.
A fiúk kölnivel, és szifonnal járnak,
meglátogatnak minden lányos házat,
A leányok jóideje csak is erre vártak,
festettek tojást is, ki kilencet, ki hármat.

Visongva futnak el a meglocsolás elől,
kicsik lesnek a mama szoknyája mögül.
Persze annyira azért nem futnak...
az utolérésre esélyt mindig hagynak!
Mert bár igen hideg a kútaknak vize,
Játék nélkül nem ér az élet semmit se.

Mert meghal az, ki nem tud már játszani,
a mindennapokba bolondságot belevinni,
s önnönmagán hatalmasakat kacagni.
Legyen úgy, mint valamikor vala,
Húsvét az újjászületésünk napja!
Hulljon az élet vize minden Női nyakba.

Tavasz

Ablakom alatt énekel egy kismadár,
itt a tavasz! A hidegnek vége már.
Süt a nap és csendül a nóta,
nyílik a szív egy rugóra.


Aranyeső bontja szirmát,
zubog a vér az ereken át,
gerlepár már ül a fészken.
Siettek. Vagy nem egészen?


Medvehagyma erdő szélén zöldellik,
nárcisz, jácint kiskertekben illatozik.
Barka ágán bolyhos gombok,
ember arcon víg mosolyok,

Megint szöszölgettem...

Belőlünk indul, s oda érkez,
az elvetett mag is feléled,
isten ebben sosem téved,
akár hiszed, akár féled.

*****

Én vagyok az álom,
és én vagyok az álmodás.
Mi ez itt? Tán egy látomás,
mit nem láthat senki más?

Világok között lebegve,
se itt, se ott ki nem kötve,
gyökeret sehol sem eresztve,
a végtelen semmibe meredve.

*****

Visz a hátán minden dallam,
mi benne van minden dalban,
együtt lüktetsz a zenével,
a mindenség erejével,
hangolás és táncolás,
mérhetetlen áramlás...

( https://www.youtube.com/watch?v=eZpnQ0gGIGA )

Azok a régi szép idők

Óóó.. azok a régi szép idők,
életünk pillanatait megszépítők,
mikor még időt találtunk egymásra,
nem csupán csak egy s másra...
mikor még fontos volt, hogy találkozzunk,
bánatunkon, s örömünkön megosztozzunk.

Mikor nem kellett azon gondolkodnunk,
hogy ha a másikat keressük, zavarunk!?
S majd állunk ott némán, körbe,
lenézünk a sírgödörbe,
fájó szívvel, bánattal megrakva,
ó a francba... hogy ha én ezt tudtam volna....

Becsüld meg, mit kaptál. Az Életet,
s mellé utitársul szerető Embereket.
A jövő emlékei mind ma épülnek,
csak kőből egy ház sem épülhet.
Mind eltűnünk egy ködös hajnalon,
ott fekszünk majd, kiterítve a ravatalon.

Vajon utánunk könny, vagy nevetés marad?

Emelj fel

Emelj fel az égig,
a szíved közepéig,
elomolhassak két karodban,
eltűnhessek azon nyomban.
Nem számít már ami volt,
ami történt, az idővel holt.
Vele haltunk mi is ketten,
Te ismerős, ki ismeretlen.
Emelj fel az égig,
a szíved közepéig...

Szöszölés továbbra is...

Fészekhagyó légy, oh gondolat,
te, ki gyönyört okozol, s kínokat,
ahonnan jöttél, repült tova,
neked itt már nincsen haza,
Semmiből érkeztél. Tarts is oda.
Leszek inkább szörfös,
kinek haja csillagfürtös,
és átlovagolok a hullámon,
egyensúlyozom szívdeszkámon,
merre nézek, a tengert látom.
Nincs móló. Már nem bánom.
Nincs életem. Nincs halálom.

*****

Kergetsz folyton egy álmot,
hátha az lesz valóságod,
s jól lesz-e az ember lánya,
ha megvan a vágya tárgya,
mert bólintott az isten rája,
és teljesült a kívánsága!?

Szöszölés

Valami változott,
valami elhagyott,
nyomot sem hagyott,
csak tovabaktatott.
Mi ez? Hiány, vagy űr?
ajajjaj.. nagy a zűr....
bekerülve egy légüres térbe,
én magamtól borulok térdre,
engedjetek ki a fényre,
elég volt a sötétségbe...

*****

Sorsod magad ellen kihívhatod,
vesztes csatáid sorát vívhatod,
nyerni mégsem tudsz soha,
az élet sohasem mostoha,
hogy mit akar, csak ő tudja,
ha itt az idő, majd elmondja.

*****

Megremegett az élet szövedéke,
vagy ez saját lelkem remegése?
Magamat érzem a világban,
vagy a világot magamban?
kint és bent az külön van?

 


Ó-év búcsúztató

Végére érünk lassan az évnek,
odakint már a mínuszok zenélnek.
Hűl a pezsgő, és persze a jó bor,
kicsit máshogy, mint karácsonykor.
Fő a virsli, és a kis kolbászka,
lencsénk pedig vár még sorára.
Szól a zene, perdül a tánc,
a szoknyánkon nincsen ránc,
mulassunk hát, ma reggelig,
míg ez az év is végleg letelik.

Éjfélkor álljunk meg egy pillanatra,
csendesedjünk el a Himnuszunkra,
adjunk hálát az istennek, s az égnek,
örüljünk magának a földi létezésnek.
Emlékezzünk azokra, kik elmentek,
kikkel már koccintani nem lehet.

Öleljük meg azt ki mellettünk áll,
(kezében szintén pezsgős pohár)
Csendüljenek össze, koccanjanak,
hogy benne a buborékok ugráljanak,
kívánjunk egymásnak boldog új évet,
szeretetet, boldogságot, békességet,
emeljük poharunk, igyuk ki tartalmát,
Öblítsük le vele a tavalyi év porát,
éljen az új év! Vivát! Vivát!

Csak szeresd

Ne értsd, csak szeresd,
ne tanítsd, csak emeld,
ne szüléje légy, hanem társa,
ebben az Élet körforgásba,
ne beszélj, csak csendesedj,
ne bezárd, szabadon engedd,
ne aggódj, élvezd gyönyörű röptét,
ahogy átszeli az ég csoda kékjét.

Advent..

Advent.. egy olyan Ünnep,
amely megnyitja szívünket.
Úrrá lesz rajtunk a szeretet,
hisz rég tudjuk.. a szer-etet....
ki akarna korgó gyomorral,
szembenézni a nyomorral,
melyből mindig volt-van kiút,
odabent... az abszolút...
Mond csak, éhes lélekkel,
az ember hogyan kell fel!?
Régtől tudjuk.. hogy a szer-etet,
hát embertársaidat csak etesd,
ha rossz, akkor is csak szeresd,
hogy ki vagy, el sohase felejtsd!
Gyújts szívedben apró kis lángot,
mely eltünteti a sötét árnyat ott,
s erről az apró, kicsi kis lángról,
meggyullad, kié épp csak pislákol,
körbe-körbe újabb mécsek égnek,
hírét víve az isteni jelenlétnek.
Szeresd, és óvd szíved mécsesét,
s ha leolvad róla a viaszos pecsét,
hagyd nyitva ünnep után is kérlek,
a szeretettől sosem kellett félned.

Telihold

Felgurult az égre a kövér telihold,
olyan kerek, mint 1 hónapja volt.
Elege volt a karcsúságból,
a cérnavékonyra fogyásból,
úgy döntött, kereken szebb az élet,
s épp két hete hízókúrába kezdett.
Ha felnézel éjjel ma az égre,
láthatod, milyen az eredménye.
Ráadásul szép halkan mágiázik,
teremtősen varázsol! Nem áriázik.
Kívánj tőle te is bátran ma este,
szívedből, lelkednek ami jólesne,
gondold végig, csendben, szépen,
nem hirtelen, hanem úgy egészen,
s önzőn ne csak magadra gondolj,
tiszta szívvel, alázattal földig hajolj.
Kívánj áldást a földre, és népére,
barátra épp úgy, mint az ellenségre,
hisz egy vérből valók vagyunk, én és te,
akkor is, ha ő most ezt épp elfelejtette...

Tél közeleg

Itt van a tél, mínusza a küszöböt nyaldossa,
dideregve bújok, az összehúzott kabátomba.
Hideg szél lengedez, párafelhő megremeg,
zúzmarává dermedve, nyakamba permetez.
A nap is elbújt, szürke felleg takarója rejti,
meleg szoba, forró tea mellől a fene menne ki.
Nézem az ablakon, hogyan nyílik a jégvirág,
rajta keresztül nézem, mily groteszk a külvilág.
Itt bent mégis melegség van, és végtelen béke,
ki tudja honnan, beköltözött az emberek szívébe.
Lehet már odakint bármilyen hideg, és zimankó,
hullhat zúzmara, vagy nagy pelyhekben a hó,
akkor is, ha szívatóval indul reggel a medve,
többé nem lesz melankolikus az ember kedve.
Nyár után az ősznek van helye, majd a télnek,
nem állunk már ellen az isteni gondviselésnek.
Meghajlunk előtte bölcsen, szerető alázattal,
bebújunk magunkba. Kifelé, majd jövő tavasszal.

Az Élet él, és élni akar

Az Élet él, és élni akar,
lüktető csodát takar,
minden lehullott avar,
minden fű, fa, virág,
ködös reggel, napsugár,
zivatar és hóvihar,
mi kint és bent felkavar,
mert él, és élni akar!
S ha meglátod már a csodát,
emelgeti a gomba a kalapját,
s ahogy virágba borulnak a fák,
látod, mily szép a rügyfakadás,
fütyülnek, dalolnak a pacsirták,
hűs habbal csobog a forrás,
lásd embertársadban végre,
ő is egyedi csoda! elvégre....
Nem számít szája mit zenél,
káromol-e, avagy regét mesél,
belőlünk sincsen kettő egyforma,
ugyanaz a lényeg, más a forma!
Nem számít a külcsín mit takar,
akkor is, ha éppen nem zavar,
mert az Élet él, és élni akar!

Tízmilliószoros teremtő nap.

Ne egy nap akard megváltani a világodat,
ám ha szíveddel úgy érzed, szabad,
fogadd el az isteni ajándékokat.
Ne zajos, kattogó elmédből varázsolj, 
légy csendes, s szíved majd sugdos,
mi az, mire lelked szomjazik,
boszitanonc erre varázsoltatik.

https://www.youtube.com/watch?v=YmNbcwIZy-I

Csak a szokásos szöszölés

Nembaj, ha az idő borús,
kedved ne legyen mélabús,
találd meg, mitől felderülsz,
mond a napnak: felhők fölött ugye sütsz?

*****

Mese-ház

Házak vannak a mesékben,
és mesék is a házban bent,
ki van kint, és ki van bent?

Ki az, ki elmondja,
ki az, ki hallgatja,
ki az, aki a könyvet lapozza?

Ki a szemlélő,
ki a szereplő,
a történetet megélő?


Halottak napjára

Majd ha elmegyek egy szép napon,
ne legyen könny gyönyörű arcodon!
Csak testem, mi az enyészeté lett,
szívem mindig a tieddel dobogott egyet.
Ha nem hiszed, hogy örök vagyok,
nézz szívedbe, mindig ott vagyok.
Tovább élek apró mozdulataidban,
tőlem ellesett konyhai fortélyaidban,
az ünnepi foszlós kalács illatában,
a forralt boros est hangulatában,
az együtt megélt mindennapokban,
a közös picinyke kis csodáinkban.
Vitáinkban, és a veszekedéseinkben,
vicces, vagy mély beszélgetéseinkben, 
a szavak közti végtelen csendben,
az élet ezer részletiben.

Teliholdas éjjelen

Nézz ma éjjel fel az égre,
mécses gyúlik a sötétbe,
remény költözik az ember szívébe,
bújának, bajának most van vége.
Felhő szélén angyal csücsül,
hallod, ahogyan hegedül?
Hm.. nem is hegedül! Hárfázik!
Egy kicsit mindenki elmélázik,
s odaképzeli magát a holdra,
hátha onnan jobban hallja,
mit suttog isten az ő fülébe,
miért fontos neki az ember élte,
miért is van mindenki a szívébe,
mitől csoda minden lény,
mindenkiben lakik fény.
Hunyd be szemed mostmár,
repülj, utazz lelked hajóján,
lásd bent mily végtelen a tenger,
néma, csendes, szeretet teljes,
önzéstől, giccsektől mentes,
a csendben nincsen hazug szó,
angyallá válik az is, ki alávaló.

Ködös varázs

Kicsit ködös, kicsit borongós,
olyan szottyos, szomorgós,
az égi nap dideregve lapítós,
erdő mélyi tisztáson elbújós,
szarvasokat fa mögül kilesős,
varázslásba belemerülős,
vagy kandalló mellé bebúvós,
forralt boros, mézes teázós,
mécsesezős, sutyorgós,
bármilyen, csak varázslós.

Keresni valamit

Valami égit,
valami régit,
valami durvát,
valami kurvát,
valami szépet,
valami képet,
valami izzást,
valami írást,
valami értelmet,
valami érzelmet,
valami varázslást,
valami parázslást,
valami állandót,
valami mulandót,
s megfogni a mulandóban az állandót...

Pillanat

Mikor benne vagy a pillanatban,
nem érdekel milyen nap van,
nem érdekel hány az óra,
ketyegi, vagy tiktakolja,
hogy mi volt tegnap,
és mi lesz holnap,
mert csakis a most van,
megélve mindet mi van.

Benne van az extázis,
benne van a halál is,
a születés, az elmúlás,
a betegség, a gyógyulás,
az ébrenlét, a mély alvás,
a jóság és a rosszaság,
humorság és komolyság.

Megszűnnek az ellentétek,
a kezdetek is, meg a végek,
és te is tudod mit beszélek....

Magam

Otthontalanná váltam a lelkemben,

itt ülök egy sötét, mély veremben,

lesek a szélén , de ki nem látok,

senki sem hallja, hiába kiabálok...

Megmaradok mag-nak,

és maradok magamnak,

ő az, ki el sosem hagy,

minden más megcsalhat.

Erős a mája, erős az illúzió,

honnan tudod, mi a helyénvaló?

Választ nem adhat senki sem,

mégis benned van a bölcs elem,

ezt már időtlen rég óta figyelem,

mi a válasz, figyelem, vagy fegyelem?

Vénasszonyok nyara

Nem az én nyaram, de élvezem,
arcomat a nappal süttetem,
gyönyörködöm az őszi színekben,
az árnyjátékokban, a fényekben.
Hallgatom a madarak csodás dalát,
nyárbúcsúztató szomorédes trillát,
látom benne a nyár elmúlását,
az élet folytonos körforgását,
hiszen ez a természet örök rendje,
(Tüskevárat olvasva is ez jutott eszembe),
nincs is ezen mit szomorkodni,
csak mindezt tudni, és elfogadni,
az erdőt járva kirándulni,
lehulló falevél táncát látni,
hemperegni az avarban,
s nem lenni tőle zavarban,
megkóstolni, mit a bokor ád,
szedret, vadalmát, galagonyát,
fa alól begyűjteni jó sok gombát.
Gesztenyét, és makkot szedni,
hűs forrás vízből nagyot nyelni,
a puha mohát megsimogatni,
szöcskét a vízből kimenteni,
rémült testét partra tenni,
a mindenséggel együtt lélegezni.

Eltűnni

Keressük azt, mi elveszett,
felkutatjuk érte a végtelent,
legnagyobb lázálmunk,
az örökös vágyálmunk,
valójában önnön halálunk,
feloldódni, eltűnni örökre,
mintha sosem léptünk volna e földre...

Őszi-kék

Ősz, vagy kék?
Szüretelni kék...
tengert lesni,
lepkét nézni,
hegyet mászni,
és erdőt járni,
benne gombákat találni,
szarvasbőgésre fülelni,
hulló levélben gyönyörködni,
makkot szedni,
kökényt enni,
naplementében hajókázni,
majd a vízparton homokban járni.

Credendo Vides

Megrögzötten hiszek a mesékben,
az emberek őszinte tiszta szívében,
a lélek mélységes, végtelen csendjében,
szavak nélkül is beszédes tekintetében,
az isteni gondviselésben,
mely ott van minden tettben.

Önváltás

Oly furcsák vagyunk. Mi, emberek.
Egyik szemünk sír, a másik nevet.
Vágyjuk a szeretetet, és elfogadást,
helyette mit adunk? Valami mást?
Szeretnénk az istentől az oltalmat,
és talál bennünk helyette irgalmat?
Mi van benned? Szeretet? Fél-elem?
vagy azt gondolod, nincs kit féltenem?
Tehetsz, gondolhatsz bármit,
az univerzumnak vajon számít?
Ahogy bent, úgy van kint,
mindegy, az ember hova tekint,
mindenben, mindenkiben önmagát látja,
így mindenki önmagát kell megváltsa.

Neked....

Drága (bármi elől) menekülő barátom,
néked tiszta szívből csak azt kívánom,
tűnjön el szívedből teljesen a félelem,
helyére költözzön béke, és szerelem.
Utadból lelkedben csak a jó maradjon,
akkor tudom, valamit sikerült átadnom.
Halványuljon el a fájdalom emléke,
és emlékezz mindig csak a szépre.
A pillanatokra, amikor segítettek,
nem bántottak, hanem szerettek,
mikor néked boldogan daloltak,
őszinte tekintettel rád mosolyogtak.
Hálás vagyok neked, mert megmutattad,
az ember csak akkor Ember, hogyha ad,
mert a jóság és a szeretet egy tőről fakad.
Megőrzöm magamban én is az emléked,
bátorságodat, merészséged, reményed.
Ahogy tegnap előttem elszaladt gyermeked, 
csattogó mezítelen talppal, hangosan nevetett.
Szemében tisztaság és öröm csillogott,
melyet tőled, és istentől kapott.

Remélem

Remélem, egyszer szebb világra ébredünk,
senkinek nem kell átélni, hogy menekülünk,
embertársunkban is magunkat látjuk,
egymásért száll az égbe fohászunk,
hogy már senki felett sem ítélkezünk,
csak nyújtjuk felé segítő két kezünk,
utánunk csak mosolyunk marad,
mely a lelkünk mélyéből fakad.
tiszteljük egymás útját,
születését, életét, sorsát.

Szöszmörgök megint...

Sosem a naptártól függ az életed,
hanem hogy milyen világ van benned.
Lehet hétfő, kedd, vasárnap,
ne dőlj neki a vaságynak,
kapjad magad hamar fel,
rigó fütyül, jóreggelt! keljél fel!

*****

Nem tudom, hol vagyok,
nem tudom, ki vagyok,
lehet, hogy vénülök,
lehet, csak hülyülök,
egyszer mégis elrepülök.
Vár az ég, és vár a tenger,
végtelenben elveszett jel,
néma csendben engedjél el.
Hallhassam a nimfák énekét,
hol örök fény van, nincs sötét,
hagyj repülni, vagy tépjél szét.

Kinek látszom?

A butának bölcs vagyok, a bölcsnek buta,
a lustának pörgős, a pörgősnek meg lusta.
A magasnak alacsony, és magas az alacsonynak,
Társas a magányosnak, magányos a társasnak.
A sötétnek világos, a világosnak sötét,
és nem én találtam fel a bölcsek kövét...

A hajlékonynak darabos, a darabosnak hajlékony,
a vékonynak gömbölyű, és a gömbölyűnek vékony.
A tuskónak művelt, a műveltnek meg tuskó,
magad hová sorolod, onnan fölé vagy alávaló.
A görbének egyenes, az egyenesnek görbe,
bele mersz-e nézni a görbe tükörbe?

A kávé, és ami benne van.

A kávé nem a cukortól lesz édesebb,
afrikai nap simogatja lelkedet,
mikor a kávédat megkevergeted.
A kávé Etiópiában és Afrikában őshonos,
tudod, mikor iszod, magad odavarázsolod.

Ám ezek igencsak az ősi kezdetek,
amíg iszod, kávétörténelmet mesélek.
Ahogyan a kínaiaknak a tea,
az araboknak a kávé az itala.
Honnan, mikor indult útjára,
azt övezi legendák hada.
Valamikor, az idő sűrűjében,
hatodik század közepében,
a kávécserje szabadon, és vadon termett,
mikor egy pásztor éppen arra legeltetett.
Megfigyelte a kedves kecskéket, 
hogyha olyan piros bogyót ettek,
a szokásosnál élénkebben viselkedtek.
A mamakecskék sokkal éberebben figyeltek,
a gidák a sziklákon még fürgébbek lettek,
pattogtak ide-oda, le és fel,
egy lépést sem tévesztve el.
Ezt elmondta egy szerzetes rendnek,
kik utána kísérletezésbe kezdtek,
megkóstolták a magokat, de nem ízlett,
mert szájuk tőle roppant keserű lett.
Mérgükben a maradékot a tűzre vetették,
ahol pörkölődve, új illat terjedt szét,
erre felfigyelve, kivették a tűzből,
ment a pörkölt kávészem kézre-kézről,
míg valaki összetörte, és jól kifőzte,
így már kevésbé lett keserű a leve.
Egész éjjel ébren voltak a nedűtől,
ennyi a legenda eleje a kezdetekről.

Azután majd ezer évig csend lett,
homály fedi a kávétörténelmet,
ki tudja, mekkora utat tett meg,
vele ki, hogyan kísérletezgetett?
Majd a tizenötödik században ismét feltűnt,
Jemenben sok szúfi szerzetes ettől élénkült.
Innen már néhány évtized elég volt,
és a kávé örök hódító útjára elindult.
Következő lépés Egyiptom, és Szíria,
Török ország még egy bakugrásnyira.
A törökökhöz, kávéhoz mi is kapcsolódunk,
történelmünkben fennmaradt egy afférunk.
Thököly Imre fejedelmet a Váradi pasa,
egy ebédre meghívta, magához csalta.
Thököly fejedelem azonban gyanakodott,
az ebéd után, távozásban gondolkodott,
ám egy janicsár aga őt még maradásra bírta,
szomorú legendává lett a következő mondata:
"Ne siess Uram, hátra vagyon még a fekete leves!" 
A kuruc fejedelem nem akart tiszteletlen lenni,
a fekete levest otthagyni, nem "megenni",
visszaült hát, a kávéját szépen nyugodtan megitta,
onnan láncra verve vitték az isztambuli Héttoronyba.
A "fekete leves", azaz a kávé fogyasztása,
így vált ismertté középkori kis hazánkba.

Az ezerhatszázas évekre ébredve, 
kereskedők egymással versengve,
igyekeztek meghonosítani a kávécserjéket,
a termesztésbe jó orral, megszimatolva az üzletet.
Olaszok, németek, franciák, és hollandok,
sorban ültették el a különféle kávémagot,
imádkozva, kibírja a másfajta éghajlatot.
Végül is ekkor a hollandok győztek,
egy kávécserje a füvészkertbe lépett,
megmaradt, és szaporítható lett,
az országban hamar szétterjedt,
onnan indult tovább Európába,
lelkes kertészeknek otthonába.
Ezerhétszáz után érkezett a Franciákhoz,
kapcsolódva XIV. Lajos uralkodásához,
szétterjedt hamar a francia gyarmatokon.
Elutazott a hajókon messze Amerikába, 
Brazíliába, Kubába, és Costa Ricába.
Eltelt száz év, s megérkezett Hawaiira,
onnan utazott tovább Ausztráliába, 
minden földrészt bekapcsolva,
a kávétermesztés körforgásába.

Amíg most te a kávédat kitöltöd,
kezed, szemed a kávéfőzőn töltöd, 
hamar iszom én is egy bögrével,
ha neked elég, igyál csak csészével.

A növényről mai napig viták vannak,
munkát adva sok botanikus hadnak,
mert 500 nemzetség van, és 6000 faj,
mely trópusi fákat, cserjéket magába foglal.
A leveleik színe zöld, bíborvörös, sárga,
"babját" nézve lehet arabica, és robusta.
Telepítés után 3-4 évre teremnek először, 
a termés függ az időjárási körülményektől,
rengeteg napfénytől, és a sok-sok esőtől,
a termesztő szívétől, és gondos kezétől.
Az arabica ízben aromában felülmúlja a robusztát,
koffein tartalmában nem bírja csak felét, harmadát. 
Megkülönböztető még, a mag nagysága, származása,
mely lehet Dél vagy Közép-Amerika, Afrika, 
esetleg Indonézia csodás szigetvilága.
Ha kolumbiai kávéból főtt az eszpresszó,
oly testes, élénk aromájú, nincs rá szó.
A Costa Ricait enyhén füstös íz jellemzi,
Guatemalai csokoládés jegyekkel tűnik ki.
Jamaican Blue Mountain édes, 
karamelles, enyhén fűszeres.
Mexikó Maragogype dicsekedhet a legnagyobb szemmel,
könnyű, lágy, csokoládés, és mogyorós utóízekkel.
Édes, gyümölcs aromák származnak Kenyából,
fűszeres, csokoládés, virágos ízek Etiópiából.

Kavarj még egyet a kávédon,
olaja maradjon a szádon,
nyelveddel ízlelgesd az aromát,
törd át érzékeid birodalmát.

Kávéd íze függhet még a pörköléstől,
annak hőfokától, és persze idejétől.
A Bécsi pörkölésű, meleg barna, 
kávészem felszínére kiválik olaja. 
A Francia inkább sötétbarna,
az Olasz pedig mély sötétbarna.
Arra esküszik a legtöbb barista,
csak olaszból jó az espresso zamata.
Eljutottunk a múltból a jelenbe,
ez a kávé kacskaringós történelme.
Innen indulunk tovább a csészébe,
gyűszűbe, pohárba, avagy bögrébe.
Ihatsz espressot, vagy ristrettot,
így csak simán, feketén kapod,
tejjel lágyítva, más lesz italod,
hogy mik, lehetnek, máris megtudod.
Lehet cappucino, tejjel, tejhabbal adandó,
tetejére díszítésnek fahéj, kakaó rakható.
Latte, macchiato, 
latte maccihiato.
Ha melanget kérsz, mézzel kapod, üvegpohárba,
wiener melange esetén, csokoládéval társítva.
Az americano forró vízzel van hígítva,
német hosszúkávénak más az előállítása.
Ezeken kívül ihatod tejszínnel,
fűszerrel, likőrrel, whiskyvel,
vagy jegesen, vaníliafagyival,
nyári melegben szívószállal.

A kávéban mindez benne rejtőzik, 
felfedezésétől a kiteljesedéséig.
A lényeg, ezeken túl mutat, 
(majdnem azt írtam, matat)...
Mert miért is iszod eme nedűt,
otthon, kávéházban, s mindenütt? 
Azt mondod, enélkül nem indul a reggel,
kell a kávé, csakis ettől ébredhetsz fel,
kell ez a varázsos szertartás,
legyen benned a naphoz kitartás.
Ha a kávédat kedveseddel fogyasztod,
csészéjéből a habot kanállal megvámolod,
nem azért, mintha a tiedben nem lenne,
csak azt megédesítette az ő jelenléte.
Barátaiddal is rendszerint ezért kávézol,
ez az ürügy, a többi úgyis jön magától.
Kívánom, ha legközelebb kávédat a szádhoz emeled,
nyíljanak ki ízlelőbimbóid, s az összes érzéked.
Feketén, iszod, vagy a cukrot kevergetve kis kanállal,
legyél magadban, magaddal, vagy egy jó társasággal,
amíg jólesik, maradjon meg számodra ez a szentség,
mely belőled ered, s tőled, veled lesz csodaszép.

Szemeinkben

Szemeinkben ott van jellemünk,
múltunk, jövőnk, és a jelenünk,
oly fényesen és olyan tisztán,
ahogy csak isten láthatja tán.
Benne minden látszik,
ahogy lelkünk játszik,
mélyén a tűz parázslik,
érzésekkel mágiázik.

Szöszölgetés

Hegyezd rá szemed fókuszát,
mindenben meglássa a csodát,
eső után lásd meg a tócsát,
és a tükröződő varázsolást.

***

Sosem a naptártól függ az életed,
hanem hogy milyen világ van benned.
Lehet hétfő, kedd, vasárnap,
ne dőlj neki a vaságynak,
kapjad magad hamar fel,
rigó fütyül, jóreggelt! keljél fel!

***

Nem tudom, hol vagyok,
nem tudom, ki vagyok,
lehet, hogy vénülök,
lehet, csak hülyülök,
egyszer mégis elrepülök.
Vár az ég, és vár a tenger,
végtelenben elveszett jel,
néma csendben engedjél el.
Hallhassam a nimfák énekét,
hol örök fény van, nincs sötét,
hagyj repülni, vagy tépjél szét.

Perseidák...

Augusztusi éjjel csillaghullást nézni,
önfeledten a látványba beleszédülni,
éjjeli felhőpamacsokat észrevenni,
nyakunkat gémberedtre tekergetni.
Néha ellibbenő denevértől frászt kapni,
lábunknál a Duna locsogását hallgatni.
Langyos szellőtől falevelek zizegnek a fákon,
a hold kicsire soványodva ül a tisztáson,
kivonult őkelme a partszélre,
most más az attrakció elvégre.
Mindenki heverészik a fűben,
ha egy hullócsillag elrebben,
nagy olyankor a vigadalom,
csillaglesők sikongatnak a parton,
mosolyogsz, ha te is meglátod,
viszi a meteorit a kívánságod.
És kicsit azért szidod a nagyvárost,
itt minden olyan, de olyan világos,
meresztheted jobban a szemed,
hogy a csillagokat tuti észrevedd.
Azért jönnek, és hullanak sorban,
csíkot húzva az éjjeli égboltban,
megrészegítve a csillaglesők hadát,
édessé téve az Augusztusi éjszakát.
Felidézi bennem a fiam gyermekkorát,
egy hideg Januári fagyos meteorithullást,
mikor karomon az álmos gyermekkel,
együtt néztünk az égre dideregve fel,
s hallgattuk a családi mormogást,
Bolondok! Gyerünk befelé! Alvás!
De mi csak néztük csodálva az eget,
bár kezünk lábunk hamar reszketett,
hajnali három volt, tutira emlékszem,
bennünk az élmény örök lett, egészen.
S eszembe jut még pár alkalom,
mikor a kedvessel olyan sok nyáron,
sátoroztunk, horgásztunk az Ipolynál,
hol Szobnál, hol pedig Tésánál,
és a horgászbotot majdnem a hal vitte el,
mert szemem a víz helyett az égre nézett fel.
Akkor is, most is, a tücskök zenéltek,
fénycsíkok az égen feltűntek, s elenyésztek.
Köszönöm nektek ismét Perseidák,
az éjjeli, retinába égő égi varázsolást.

Elszálló évek

Ha el is szállanak feletted az évek,
ne sajnáld, általa szíved bölcsebbé lett.
Ne mond, hogy ó a mai eszemmel,
mennyi mindent másképp lehetne,
mennyi régi vakvágány elkerülne.
Szeresd magad, éveid becsülve,
boldogan nézzél bele a tükörbe,
vakvágányoktól nem lettél gyenge,
(akkor se, ha most szíved épp összetörve),
légy büszke az útra, mit bejártál,
(más fele ennyitől is berosál),
vállald bátran korodat, s akivé lettél,
hisz soha semmi rosszat nem tettél.
Ha bárki netán mást mondana,
szájával téged pocskondiázna,
tudd, ő ott ragadt a múltba...

Perseidákra várva

Ma este, aki teheti feküdjön ki a rétre,
egyedül, vagy valakivel egy jó plédre,
emelje fel tekintetét az égre,
csillaghullásban lesz része.
Éjjelente látható e csodás varázs,
ahogyan "potyognak" a Perseidák,
látni, amint belépnek a légtérbe,
csíkokat húzva sorban az égre.
Lassíts le ma éjjel, engedd meg magadnak,
elvarázsolhasson mit a természet neked ad,
idd szívedbe a látványát,
a meteorraj felbukkanását,
felizzását, majd elporladását,
mutatva az élet körforgását.

Cseresznye

Pirospozsgás ropogós cseresznye,
gyermekek és rigócskák kedvence,

melyről mesét mondok teneked,
a cseresznye hol, mikor született.
Nagyon sok éve lehetett,
nagypapa facsemetét vett,
gondolva a kis unokákra,
és a kicsi rigócskákra.
Kertecskében elültette,
fagytól, kártevőktől megvédte,
fává nőjön cseresznye csemete.
Gondos szerető kezének nyomán,
tavaszra virágba is borult ám.
Boldogan szálltak rá a méhecskék,
virágport mosolyogva gyűjtötték,
Szorgos méhecskék munkájának hála,
hamarosan termést adott a fácska,
amit az eső duzzasztott nagyra,
és a napocska érlelt szép pirosra.
A cseresznyét majd mindenki szereti,
a piros párokat a füle mögé beteszi.
Hogyha őt te megeszed,
a pocakodba beteszed,
rigó komát sem feleded,
cseridet vele megfelezed.

Erdő szélén kis falu

Erdő szélén kis falu,
öreg házak, utilapu,
kacskaringós utcácskáin,
csend honol, fák árnyékin,
csak az eltévedt vándor ki erre jár,
meg a szél, a macska, és a napsugár.
Idős kunyhók szebb korokat is megértek,
mikor gyerekzsivaj verte fel a környéket.

Józsi a cipész kiabált,
kiporolta fia nadrágját,
mert a kölök, az az istenadta,
felmászott a diófa magas ágára,
hogy a madárfészket kipakolja,
legyen az uzsonna ma rántotta.
Csakhogy az ág végén volt a fészek,
a rántotta álom semmivé lett,
mikor az a súlytól lehajlott,
ágáról a Robi gyerek lecsúszott.
Rázuhant a fáskamra tetejére,
ott egy nagyott nyekkenve,
pattant tovább a kis teste,
rágurulva a kukorica góréra,
mindent mi ott volt elsodorva,
ért le végül a porba,
előtte apja cipőorra...
Mit csinálsz már megint,
te ütődött gyermek itt?
Édes drága jó apám...,
magának azt elmondhatnám,
hogyha én is úgy akarnám.
Igazat mégsem mondhatok,
mert ütne reám jó nagyot,
így maradjunk csak annyiban,
megnéztem mi újság a határban.
Robi fiam, ó te tökkelütött ostoba,
hazugságodnak meg lészen jutalma, 
nadrágszíjam leveszem,
csattintom a fenekeden. 
A hazug szót sosem tűrtem,
tűzzel vassal mindig üldöztem. 
Nem baj, ha a fára felmászol,
az sem baj, ha leesel a faágról,
vagy beszakad alattad a jászol,
most mondtam el néked utószor.

A másik udvarban lakott Bözsi néne,
sok gyermeknek anyja, és nagynénje,
a fülére kicsit süket volt szegényke, 
ezáltal sokszor azt sem véve észre,
ha becsöngetett hozzá néhány legényke,
szép napot, és enni, innivalót kérve.
Merthogy Böske volt egykor a korcsmáros,
konyháján sült ki sok száz lángos,
palacsinta is, túrós, meg lekváros.
és persze jóféle kis cfatányéros.
Korsóba csapolta a habzó söröket,
pohárba mérte a hosszúlépéseket,
bátran kihajította a részegeket,
vele kekeckedni sohasem lehetett.

Ám hamar elszaladtak az évek,
Bözsi kocsmája az enyészeté lett.
Elment Józsi cipész a temetőbe,
Robi fia pedig árván felnőve, 
szomszéd lánnyal rég megesküdve,
robotol reggeltől napestig,
hogy eltarthassa gyermekeit.
Hétvégén mikor kint ül a verandán,
gondolata elmereng a régi diófán,
azon a bizonyos elpárolgott rántottán.
Fiai is mejdnem flnőttek,
fáramászni ők is szerettek,
ám ő a nadrágjukat sosem porolta,
volt mosógép, mi a koszt kimossa.
Erdőszéli kis falu,
öreg házak, dejavu...

A bor születése

Boros üvegek állanak sorban,
katonásan, az alkonyi napban,
elmesélik az elmúlt nyarat.
Szürettől a palackozásig,
Napfénytől az isteni alkímiáig.
A szüret a bor születésének kezdete,
de nem ez mindennek a legeleje....
Hajdanán még nem voltak palackba zártak,
szőlőfürtként madárnótát hallgattak.
eső érte őket, napfény és darazsak,
néha szellő borzolta a kacsokat.
Majd puha kezek jöttek, tapogattak,
ők ismeretlen vándorútra indultak,
elhagyták végleg a szőlőlugast.
Behuppantak a háti puttonyba,
majd onnan tovább a dézsába,
nyakukba még kaptak száz fürtöt,
nem kérdezték ki nem fürdött.
Érkeztek még nagyon sokan,
többen szüreteltek a lugasban.
Volt köztük Otelló és Csaba gyöngye,
senki sem volt csenevész, vagy gyönge,
domboldalon zengett a szüretelők éneke,
a gyerekek sikongatása és nevetése.
A dézsában eldőlt a szőlőszemek sorsa,
szorgos kezek zúzták őket csurgó halmokra,
repedtek a bogyóknak burkai,
alul finom must folydogált ki.
Mosolygós arcok pohárral a kézben,
kóstolót vettek elégedetten.
Vígan folyt tovább a mulatság,
puttonyból a dézsán át és tovább.
A mustot hamar hordókba töltik,
erjedjen a murci, szagítson a cefre,
had dolgozzon a borok istene.
Szellőztetni és hűteni is kellett,
nehogy lőré legyen jó bor helyett.
Ha megtörténik a csodás varázslat,
le is kell szépen a bort fejteni,
az aljára leült seprűt szépen kiseperni,
az isteni nedűt jól megszellőztetni.
Érik a finom bor a fahordóban,
elő is bújnak az aromái sorban.
Az egyiknek épp a levegő kell, 
megfelelő oxidáció induljon el,
hogy aromája kidomborodjon,
zamata mindent áthasson.
Másikukat nem szabad szellőztetni,
így lehet gyümölcsízt benne tartani.
S ha a borok kellően megértek,
előveszik a palackokat, címkéket,
beletöltik őket az üvegbe,
dugót nyomnak a fejükbe,
ráírják, ki mikor, hol született,
zamatinak köszönhetően milyen lett.
És ekkor te kezedbe fogod a végeredményt,
muskotályt, pinot noirt, vagy épp a roset.
Szemed gyönyörködtetik színei,
orrodat az illata kényezteti,
s ha szádhoz emeled poharadat,
eltűnik a világ, s magad vagy,
csak élvezed a mennyei ízeket,
elmeséli nyelvednek mit nem lehet,
elmondja a tavalyi nyarat,
a napfényt és a darazsakat,
hallani véled a szüretelők énekét,
és áldod a boroknak istenét.

Kincsek

Drága, édes gyarló ember...
Ki sem élni, sem halni nem mer,
ki vakon hiszi, amit lát valóságnak,
mások szavait veszi útmutatásnak.
Ül kincsesládája tetején,
koldusként kéregetve az út szélén,
mi orra előtt van, nem véve észre,
tele van szíve, s tele az erszénye.
Igaz.. ezek másfajta kincsek, mit elméje elvár,
beragyogja útját a holdsugár,
virág nyílik lábnyomán, merre jár.
Ő mégis mindebből csak annyit lát,
nem süt a nap, és gazos a táj.
Ki a rab? És ki a szabad?
Nyomozzad ki te magad,
és vegyed már végre észre,
mit kint látsz.. önmagad kivetülése.

Az igazság

Ha szemed van a látásra,
és vér is alant a pucádba,
ugorj fejest önmagad óceánjába.
Ússz, ússz, míg semmi sem marad,
míg minden, mi nem te vagy lemarad.
Az igazság oly végtelenül egyszerű,
ha megleled, arcodra kiül a derű,
tényleg a kereső a keresett,
addig menj, míg őt megleled,
akkor az elméd kalimpál, ugrál,
majd végképp teljesen leáll.
Tudni fogod ha ott leszel,
hisz soha nem is mentél el.

Nem akarva

Nem akarva akarni,
nem érezve érezni,
vágyak nélkül vágyódni,
behunyt szemmel mindent látni,
szeretet oltárán semmivé válni...

Képzelet

Színesnek látod a színeket,
ízesnek érzed az ízeket,
simának a rücsköset,
illatnak a szagokat.
A rövidet hosszúnak,
durvának a lágyakat,
szelídnek a vadakat.
Üresnek a telit,
gyarlónak az emberit.
Káosznak a rendet,
zsivajnak a csendet,
részeknek az egészet,
és soknak a keveset.
Bonyolultnak az egyszerűt,
szögletesnek a gömbölyűt,
vacaknak a nagyszerűt.
törpének a nyurgát,
szépségnek a csúnyát,
kintnek a bentet,
végesnek a végtelent.
Ébrenlétnek az álmot,
mesének a valóságot,
s szabadnak a rabot.
Másoknak képzeled magad.
Nincs más, te pedig Az vagy.

Két őrült

Két őrült.
Kint vannak az udvaron.
Beszélgetnek.
Ülnek egy ósdi padon.
Összenéznek.
Pardon! Nem zavarom?
Engem?
Nem. Nem nagyon...
Megengedi?
Akkor bemutatkozom.
Tulajdonképpen.
Senki vagyok.
Érdekes.
Én is senki vagyok.
Illetve...
Senki sem vagyok.
Létezik?
Nem mondok nagyot!
Én... tényleg.
Senki sem vagyok.
Elhallgatnak.
És ülnek tovább a padon.
Az őrültek.
Kint az udvaron.