Üdvözöllek a blogomon!

Láncreakció

Világod hiába látod máshogy,
ha valami odaköt a lánchoz,
nyíltan harsogó szenvedés,
tőle sehol nincs menekvés.

Bentről apránként felzabál,
bármit teszel, mindenütt fáj,
kint megjelenő hazugságok,
száraz kórón varjú károg.

Húz lefelé, elkap az örvény,
nincs kiút, ez itt örök törvény,
lázadj inkább, el ne sorvadj,
ne nézd azt se, lesz-e holnap.

Padlóról fel

Minek a vetítés, minek a máz, ha
alóla kihallik lelked zokogása?
nem baj hogyha összetörtél,
fájdalomtól meggörnyedtél,
sírj és zokogd ki fájdalmad,
amíg könnyed már elapad.

Vegyél zuhanyt, mosd le lelked,
ha lassan is, de emeld fejed!
Fetrengésből mássz is fel,
elsőre csak négykézlábra,
imbolyogva, majd utána,
ne négykéz, hanem két lábra.

Ingatag még a lelki szekér,
ám mindig lesz ott egy tenyér,
mi lelkednek egy falat kenyér.
Engedd meg a visszahullást,
sokáig húzódott a gyulladás,
lassú folyamat a gyógyulás.

Istentelenül

Ember hiába is tervez,
hogyha isten mindig perverz,
Magunkra hagy álnokul,
nem ad semmit zálogul.

Szétszakítanánk láncaink,
hová lettetek, álmaink!?
Magában rajtunk jót röhög,
agyunkba tóduló vérrögök.

Körénk vetít léha illúziót,
karunkba döf mérges infúziót,
úgy nézi ahogy lecsepeg,
semmibe oszló szerepek.

Bármerre is nézel,
törött tükörcserepek,
szilánkokra tört minden kép,
és vadul húsodba tép

Nihil

Tengeren sodródik egy csónak,
kik ülnek benne, élők, avagy holtak?
A révész vajon nézi messziről,
megkérdezném, de nincs kitől.

Tenger morajlik csendesen,
hullámot vet, én nyeldesem,
fakó égboltozat, színtelen,
hogy evezek, csak színlelem.

Felhőfoszlány fodrozódik,
madár árnya elmosódik,
nap égette komor a táj,
ott, hol ember soha sem jár.

Nincsen élet, nincsen halál,
nincsen út sem a kanyarnál,
kóbor macska mit kapargál,
valaha is hazatalál!?

Dadogó dadaizmus drámázik

(alliteráció)

Delejes dac dúlt dagadó didimben,
dünnyögő dakota dagály dacára,
derűsen de dőrén döfök drapp dárdát
díványon döglő démon dobhártyájába.

Dőre diadal, de dögös döfés!
Dalmát dékán diszkréten dicsér,
dervis diák dermedten dohog,
dicstelen dallam, dacos Dantonok.

Darócruhás dandár dühösen dorgál:
dolgozni derogál? Dörzsölt deviáns,
dehogyis drogtól dorbézol, dülöngél!
Deszka dutyiajtó döndül. Derék!

Díványon didergő dohos dunyha,
dőzsölő, dögszagú diktatúra,
dilis dogma, delejező duma,
délután detonáló dinamit díja.

Drótszamáron

Halo! Kérem itt a Sam beszél.
Miért fúj mindig szembe szél?
Hogyha néha hálturól fújna,
nem lenne annyi izom munka.

Bezzeg nyáron, mikor jólesne,
csak a nap süt két szemembe,
izzadtságom törölgetem,
homlokomon fáradt kezem.

Franc ebbe a kardióba,
bemondom a rádióba,
kissé kemény a nyergem,
lassan feltöri a fene..
(szóval azt. :D )

Két keréken szép az élet,
nem kell nekem BKV bérlet,
nem is nézek nehézséget,
a zsírom így nyugton éghet.

Az idő szövőszékén

Ez a vers nem saját, hanem egy könyvben olvastam. Mivel megérintett, úgy gondoltam, közzéteszem. A szerzője sajnálatosan ismeretlen....

Noha életünknek szőttese
szemünk elől rejtve marad,
Mester sző, vetélő röpdös,
míg végső hajnal nem hasad.

Olykor ezüstfonál kúszik,
másszor arany ragyog fénylőn,
ám időnként sötét szálak
tekerednek a vetélőn.

A Mester értőn szemléli:
a sormintát latolgatja,
s lassú álhatatossággal
bontakozik rajzolatja.

Irgalmas Mennyei Urunk
az, ki bölcsen megtervezi,
ragyogó és árnyas tónus
egymást miként kergeti.

Mily szépséget rejt e minta,
nem osztja meg senki mással.
Ő röpteti a vetélőt
mind a szép s a csúf fopnállal.

S csak ha minden elcsöndesül,
a vetélők mind leállnak,
fedi föl urunk a művet,
s kérdéseinkre a választ.

Akkor érthetjük csak meg csupán
sötét s fényes szálak titkát:
Miért ők, s miért úgy alkotják
az isteni szövésmintát.

Pokoli létjáték

Sose mondjál csütörtököt,
mulatoznak az ördögök,
pata dobban, és mind hörög,
szarvuk végéről vér csöpög.

Rotyog az üst, forr a katlan,
pokol mélye változatlan,
nyárson sütik meg az embert,
esélytelen harcod megnyerd.

Elég mi jó, él mi gonosz,
tükörképed végigpofoz,
menekülnél? Leszigonyoz,
megírta rég Hérodotosz.

Odafent menny, alant pokol,
ember mégis továbblohol,
béke benne sosem honol,
hiába is alkudozol.

Bűnre csábít, körbeölel,
minden vágyad odaszögel,
talmi fénytől szem megvakul,
békegalamb is megvadul.

Gyere kérlek, könnyű a lét,
így sustorog a kis szemét,
tied minden kapd el hamar,
duruzsolva összezavar.

Nőnapra a Férfiaknak

Megint egy rólunk szóló nap,
Mit csalfa naptárad mutat,
Virágok, mosoly, kedvesség,
Ebből nekünk sosem elég.

Jó megfürdeni fényetekben,
Erős karu öleléseitekben,
Hálásnak lenni, hogy vagytok,
Hisz hidegen sosem hagytok.

Nem csak rólunk szól ez a nap,
Minden férfi tükördarab,
Kócos hajon keménykalap,
Arcra száradt borotvahab.

Bár Férfi, és Nő külön lény,
Egymás nélkül vajon mit ér,
Lesz-e együtt nélkül mi-tér,
Miből élet fakad, s remény!?

Más világ

Nem evilágból származom
hiába ez most az otthonom
útonálló minden testvér
ezer sebből folyik a vér
szárnyaszegett vak madár
fel soha sem repülhet már
hiába tágas künn a határ
alant mindent beborít a sár
földön csúszik nyomorútul
végítélet harangja kondul

Szösszenet

Varangy arcú rút boszorkány
kappan hangja messzire száll
bárhová lép föld megremeg
ingoványos láptengerek
sírnak kint a kerti manók
örülnek a rosszakarók

Téli éj

Odakint most fagy csikorog,
rohangálnak a minuszok,
szégyenükben elmerülnek,
higanyszálban elsüllyednek.

Felettünk a Tejút ragyog,
ránk meredő éjcsillagok,
nézik odalent az embert,
ki nyakára sálat tekert.

Fázósan mind haza siet,
ablakából cica nevet,
tél apó hideget lehel,
minden gólya délen telel.

Ihletre várva

Túl sok a szabadság,
oly sok a minden,
belőle egy kis szelettel 
is megelégszem.

Miért nem lelem e szeletet!?
Madár vagyok, szárnyaszegett,
ki sóvárogva nézi a kék eget,
vihart aratott, bár szelet vetett.

A szövetből elég lenne
egy szál, vagy kettőcske,
mily szépen mutatna
masnira kötve!?

Ó ihlet! Te haszontalan kurva,
ahogy csábítasz, na az dúrva,
leslek szekrény mögő bújva,
vagy szemtől szembe, de feldúlva.

Reggeli ébredés

Valami átderengett szorosan lezárt szemhéja mögött.
Nem! Ez még nem lehet a mai nap kezdete.
Biztos csak az álom folytatása.
Az álomé, melyből nem akart még kiszakadni, hisz az sokkal izgalmasabb volt, mint unalommal teli élete.
Reggel kilenc óra, a vekker hangosan jelzi, ideje felébredni.
Megint egy unalmas nap, megint huszonnégy végigszenvedett óra.
Ez megy hosszú, hosszú évek óta.
De... mi lenne, ha ma valami más történne, ha ma változna valami?
Bármi. Akármi.
Csakhogy ne ezzel az unatkozom érzéssel a lelkében ébredjen, hanem örömmel, hogy újra egy nap, egy lehetőség, hogy megváltsa a világot.
Na nem az egészet, csak a sajátját.
Ezáltal pedig mégis az egészet.
Eljátszik ezzel a gondolattal lezárt szemhéja mögött, és mosolyra húzódik a szája.
Igen! Ez az!
Majd vérvörös tintával felírja a szívébe:
"Ma kezdődik életed hátralevő része."
Széles mosoly kíséretében nyitja ki szemét, és már nem érdekli mennyire volt izgalmas az álma.

Az Adventi gyertyák üzenete

Hit

Tudod sosem hiba hinni,
lehetetlent véghezvinni,
tudni mindig mire vágyom.
teljesülhessen az álom.

Elképzelni, mit szem nem lát,
hogy átélhessed a csodát,
csendüljön fel egy szerenád,
enyhíthesse a más baját.

A hit ok nélküli hűség,
láthatatlan egyszerűség,
bár mellőzi a józan észt,
Isten mindent lát, nemcsak részt.

Hited legyen mustármagnyi,
hegyeket tudsz elhordani,
ha elbuksz akkor se hisztizz,
menj előre, higyj és bízz!

*****
Remény

Csalóka művész, vak remény!
Terólad szól e költemény,
mint romantikus lányregény,
édes, porcukros sütemény.

Áldás és átok vagy, remény!
Szivárvány a hegy tetején,
ragyogsz, mintha igaz volnál,
hamis gyöngysor, egy pókfonál.

Megvakítasz mindig remény!
Csodát hazudsz, dajkamesét,
fagyos földnek a nap hevét,
pokol bugyrába isten kegyét.

Ne kecsegtess, ne hazudj 
soha többé már én nekem!
Ne zárjad vakká szép szemem,
nekem már nincs mit vesztenem.

Mégis maradjál meg nékünk,
láthatatlanul reményünk!
Nélküled a lélek megfagy,
csodákkal jelezd, hogy megvagy.

*****
Öröm

Tudod egymás mellett elfér,
minden mi bánat és öröm,
lásd, az érme két oldalát,
ugyanazon az évkörön.

Mondd, bánat nélkül tudnád-e,
milyen az élet derüje,
és létezésed gyönyöre?
Ez Adventnek üzenete.

Idén bármilyen bánat ért,
az változzon át örömmé,
minden porba hullott könnyed,
derűs mosollyá, örökké.

Jól figyelj kérlek, légy résen!
Minden érzésed múlékony,
mert a kettő közti hártya,
mindig csak leheletvékony.

*****
Szeretet

Egy régi tájkép megszépült,
a festő műve elkészült, 
letesz palettát, ecsetet.
Mondd, ez vajon a szeretet?

Izzanak már a kemencék,
hajnalban kel és süt a pék,
ropogós kiflit, perecet.
Mondd, ez vajon a szeretet?

Ha időm lejár, s itt a vég,
tudom lesz majd egy puha kéz, 
mely lefogja a szememet.
Mondd, ez vajon a szeretet?

Egy angyal ölelő karja,
mellyel mindig egybentarja 
földünket és a kék eget.
Mondd, ez vajon a szeretet?

Férfi-Női barátság

Barátság lehet-e férfi,
és nő között, ez nagy kérdés, 
felelni egy élet is kevés,
mindent áthúz a józan ész.

Azon serceg ma a penna,
a válasz örök dilemma,
ember emlékezet óta, 
ez őseink hagyatéka.

Máshogyan néz mindig a nő, 
és máshogyan a férfiember,
egyik vetkőztet szemével,
másik lelket emel lelkével.

Egyiknek ölelő karja,
az enyém vagy! Azt sugallja,
másik csak belesimulna,
enyhüljön a lelke búja.

Épp ezért olyanok vagyunk
mint a borsó meg a héja,
különböző, és hasonló,
egymás nélkül csak hervadó.

Kitty cica emlékére

Öt és fél éve megszülettél,
ki tudja milyen kezekbe kerülték?
Majd egy borongós őszi napon,
eljött hozzád a csodás alkalom.

Eddigi lakhelyed maga a borzalom,
becsületed nem volt, csak fájdalom,
lenyúzott lábbal fáztál és rettegtél,
úgy néztél, ki jobb jövőt nem remél.

Rád talált ő, ki rögtön megszeretett,
két karjával óvatosan ölelve felvett,
orvoshoz elvitt, ki meggyógyított,
hosszú időket töltöttetek ott.

Borzalmasak voltak lábadon a sebek,
mikor kötözték át, annyit sem mondtál:nyekk.
Hosszú időbe tellett a gyógyulás,
mégsem maradt más megoldás.

Boldog békeidők köszöntöttek reád,
megérezted, ez maga a földi mennyország.
Úgy néztél mindig kisgazdádra,
mintha az isteni lenne nagysága.

Káposztáson kedvenc foglalatosságod,
lesni ahogy repülnek kint a galambok,
mikor közel jöttek fejedet lehúzni,
csattogó állkapoccsal rájuk "kaffogni".

Lett társad is, egy boszimacska,
nyíííí, szekrénytetejéről ezt mondja,
s máris szalad előled be a hálóba,
majd felugrik, menekül az ablakba.

Ha elfáradtál a nagy ugrabugrába,
mentél kedvenc helyedre, Laci nyakába,
élvezettel fülébe doromboltál,
ölében csendben elvackoltál.

Senki nem tudta, mily rövid életed,
betegség emészti fel bensődet,
mire jelei lettek a gyilkos kórnak,
idő nem maradt a gyógymódnak.

Vérvétel itt, infúzió ott,
gazdád veled gyorsan futott,
felváltva vittek asszonyával,
remélve a gyógyulással.

Ám sajnos eljött, ütött az óra,
rá kellett lépned szivárványhídra,
gazdád két ölelő karjába,
léptél át a másik világba.

Elaludtál, elmentél örökre,
emléked itt marad szívünkbe,
s ha majd múlik a fájdalom,
békére lel szívünk, tudom.

 

Kitty a fiam cicája volt... :)

"Téli rege"

Itt van a tél, itt van újra,
mínuszba száll hőmérő húrja,
fogait fagy csikorgatja,
vetést a hó oltalmazza.

Kopaszon didergő fák,
nincs levél, csak csupasz ág.
Megfagyott kietlen a puszta táj,
Kérlek süssél kicsit napsugár!

Ezután indul a hideg tél,
elűznénk, pedig most kezdődtél,
ha belénk látnál, megdöbbennél,
oly sok az ember, ki nem is él.

Belebújunk nagykabátba,
úgy nézünk ki a világra,
kandallóhoz odabújunk,
forralt teát kortyolgatunk.

Ám jön a gyermek, s mit beszél?
Apa! Korcsolyámból kiment az él!
Élezd hamar, jégen had csússzak,
felrepüljenek előlem a madarak!

Hívjad anyát is, menni kell!
Húzzon sálat kesztyűvel,
hegyen vár a ródlipálya,
lengeni fog a szoknyája.

Fent a hegyen hó is hullott,
fülem mellett elszáguldott,
egy szép kerek hógolyó,
alászállt, hol a folyó.

Sári, s Marci hót görgetnek,
Jóska hoz két szenet szemnek,
pincéből jön fel az Irma 
kezébe egy szép szál répa.

Bodri lábasától megszabadul,
hóemberünk emígyen alakul.
Mamától a seprűjét elcsenjük,
hogy keresi! Innen nevetjük.

Kismadarainkat is megetetjük,
télen nekik nincs mit enniük,
kicsi szotyi, kicsi búza,
közé kölesnek a magva.

Megfagyott kietlen puszta a táj?
Nézd hogy süt odakint a napsugár! 
Felolvasztja lelkünk fényével,
és ész a szívvel már nem felesel.

Megérintődve

Micsoda morbiditás az élet,
bármelyik percben véget érhet.
Nem marad utánunk más,
kiflicsücsök, morzsarakás.

Még itt vagyunk! Élünk!
A holnapért csak ma tehetünk.
Múltunk csupán pár sor egy könyvben,
gonoszul elhajolva téridőnkben,

Nem számít, olvassa-e bárki,
lehetsz paraszt, vagy márki,
hogyha vége, ugyanoda térsz,
maradásért bármit is ígérsz.

Ancsinak ajánlva...

S. P.

Csendes kora nyári délután,
leterített virágos ruhán,
lányka fekszik puhán,
bokorból fiú nézi buján.

Dombok s bokrok öblében,
gyönyörködik pacsirta röptében,
szemérmét nem takarja semmi,
arca pírját langy szellő legyzi

A pacsirta arról mit sem sejt,
Szinyei tőle kapott delejt,
vásznon ecsete keresztüllejt,
festménye mindenkit rabul ejt.

Kép: Szinyei Merse Pál: Pacsirta

Ősz

Jönnek már az őszi ködök,
kókadt ágról "leve" csöpög,
lapít már a búbos vöcsök,
erdő mélyén vadkan hörög,

Felhő mögé búvik a nap,
fejemen egy vászonkalap,
fut az idő, gyorsan szalad,
évünkből új napot harap.

Elhagyják levelük az ágak,
jól öltözz fel, hűvösök járnak.
ugyan rövidülnek a nappalok,
azért Ti mégse búsuljatok!

Tünedező boszorkánykörök,
gomba nélkül búsan lődörgök,
lilállik még néhány őszike,
és rám mosolyog egy őzike.


Időtlen Biatorbágy

Időtlen Biatorbágy

Szülőfalum édes Bia,
gyerekkorom tartozéka,
gólyák ma is visszajárnak,
paplak előtt póznán hálnak.

Suli mellett lángososnál,
összefutott szánkban a nyál,
hurkazsíros kenyér manna,
bélás volt fél szelet ára.

Még traktorral is szántottak,
ott, hol ma már sokan laknak,
Vörös pince oldalában,
ibolya nőtt folyondárban.

Ó az Andrész cukrászdába,
cukrászt foglaltuk imába,
sokszor nyaltunk mi ott fagyit,
így teljesültek vágyaink.

Kolozsvári focipálya,
som bokor volt oldalába,
reánk förmedt kisgazdája,
húzzunk el a bús ... határba.

Füzes patak hol kanyarog,
ottan voltunk mi kamaszok,
Nyakas kőnek a nyakába,
gyönyörködtünk kilátásba.

Télen mikor esett a hó,
csúszkálni, szánkózni volt jó,
száz-lépcsőnél jól lecsúsztunk,
csipkebokrot letaroltuk.

Falunk hídjáról lett hírhedt,
Matuska Szilveszter mit tett?
Lerobbantotta a hidat,
hátrahagyva sok halottat.

Dédpapám is odafent ült,
meg akkor mégsem üdvözült,
mert a legutolsó vagon,
hol ült, fent maradt a hídon.

Viaduktunk ma is ott áll,
patak folyik lábainál,
felmehetsz hát te is rája,
széjjelnézve a határba.

Peca tóban halat foghatsz,
hogyha kukacot belógatsz,
horgod bekapja egy harcsa,
meg ne ijedjen a Marcsa!

Szülőfalum édes Bia,
hazamenni terápia,
nyitva vár a szülői ház,
udvarán tíz tyúk bogarász.

Cseresznyefa árnyékában,
generációk hintája,
őrzi több fotográfia,
benne lengett apja, s fia.

Szép hazám

Pici ország,
ékszerdoboz,
dúlták hordák,
török, s porosz.

Ékét törték,
felgyújtották,
népét ölték,
elcsúfítják.

Lakja mégis
istenember,
harcol vérig,
ha más nem mer.

Kötözzed be
sebeidet,
megmászhassam
hegyeidet.

Bakony és Bükk,
na meg Mecsek,
nincs benne trükk,
csak karsztvizek.

Balatonba,
"tengerünkben",
él sok Garda,
süssük üstben!

Szőke Tisza
tekeredik,
kecsegében
bővelkedik.

Csak itt "nyílik"
tiszavirág,
viszed sírig
szép látványát.

Méltán híres
jó borai,
királydíszes
a tokaji.

Alföldünknek
sík terepe,
szerelmünknek
szép színhelye.

Nyelvezeted
oly egyedi,
kötött hangrend
színezheti.

Itt vannak csak
Ikes igék,
fosztóképzők,
szállóigék.

Nyelvtanilag
nemtelen,
sohase légy
szemtelen!

Nép támasza
bálványozzák!
Ó szép haza,
Magyar ország.

Élet a halálon túl

(2 kép, 2 vers, egy gondolat)

Betondzsungel közepében
kinyílott egy kákics,
rikít sárga köpenyében,
oly szürke a grádics.

Magját talán szellő hozta,
körülötte más nincs,
ott áll egymagában,
szép zenei frázis.

Piciny kacúros levele,
alig-alig látszik,
szőrbóbitás magjaival,
minden gyermek játszik.

Betondzsungel közepében,
kinyílott egy kákics,
szívünkben hogyha kihajt'na,
lesz belőle száz is.

*****

Ó! Azon az elhagyott tanyán,
virág helyett gaz nő már csupán.
Hová lett az élet? Ez talány,
mindenfelé dudva és csalán,

Megélt szebb napokat is e birtok,
mama pacsirtával dalolt itt-ott,
cicánk nyávogott szerelmes-buján,
s napfény csillant nagyapám bajuszán.

Barackfánk gyümölcstől roskadozott,
kert végében diófa magasodott,
paprika, paradicsom annyi volt,
tőlünk vásárolta fel a bolt.

Hol ezer felé futott száz gyerek,
nincsenek ma már csak ház helyek,
díszes kerítésünk csupa rozsda,
pinceajtónk csak a szél csapdossa.

Ó! Azon az elhagyott tanyán,
mozdulatlan hallgat a magány,
mi kapunk előtt állunk sután,
gondolatunk kesze-kuszán,

Kerítésen lakatunk is csupa rozsda,
benne mintegy megkésett levélposta,
levél hajt ki, s általa isten azt mondja:
Új élet születik! Nevess hát,
arcod bánat könnye ne mossa.

Tükörvers

Ma fent bercelen sétáltam,
pacsirta dalolt harsányan,
árvalányhaj végigcsikland,
amott szmöre farka villant,
egy sörtevad nagyot horkan,
mikor a makk fején koppan,
avar alatt göröngyös hant.
gida félve reám pislant,
*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*
Gida félve reám pislant,
avar alatt göröngyös hant.
mikor a makk fején koppan,
egy sörtevad nagyot horkan,
amott szmöre farka villant,
árvalányhaj végigcsikland,
pacsirta dalolt harsányan,
ma fent bercelen sétáltam

A lámpás lelke (evokáció Ady Endre: Szeretném, ha szeretnének c. versére)

Nem szerettem, s nem szerettek,
Mikor engem birtokba vettek,
Nem vagyok senkié,
Nem vagyok senkié.

Kormos, rozsdás öreg lámpa,
Kiakasztva a határba,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

Úgy szeretnék fényt nyújtani,
Éj leplében tűz-táncolni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Istenem ha létezel arra kérlek,
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié

Nyílt lapok

Nincsenek titkaim,
nyílt lapokkal játszom,
ha szeretlek, ha utállak,
mindig arcodba vágom.

Meghallod-e rajtad múlik csupán,
Ember vagy, vagy csak orángután?
Ráhangolódni mersz-e szívemre,
sima, vagy hullámzó tavunk tükre?

Játsszuk szerepünk itt a létben,
magunk elfeledve a játék hevében,
belemerülve mint ócska csepűrágók,
hamis, botor álszent becsvágyók.

Mered-e magad bennem látni,
vagy még félsz-e ettől fázni?
Nincs különbség kettőnk között,
két lélek, ki meztelenre vetkőzött.

Könyörgés

Drága uram, néked könyörgöm,
nyíljon ki végre ez a börtön,
óriás vagy, s én pöttöm.
(ahh... sikerült kinyögnöm).

Téged ki, magamat bezártam,
kerítésben ezer voltnyi áram,
ne jöhessen be akárki fia,
nincs ajtónyitó koreográfia.

Okát már nem tudom, a történet oly régi,
azt hittük, dolgát időnk helyettünk elvégzi,
nem enyhül, ragaszkodik a bűntudat,
fortyog bennem irántad az indulat!

Nem felel nekem ő ezekre a szókra,
hiába ütött delet kint a toronyóra,
bár nem enyhíti kínomat csöppnyivel,
tág szemmel már csak engemet figyel.

A sárkány fogságában

Elrabolt egy félelmetes sárkány,
toronyba zárt, ahol nincsen párkány,
nem hallhatom, hogy énekel a sármány,
és hasít az égen aranysárga szárnyán.

Itt állok egyedül, királyfimra várván,
felmászhatna értem egy nagy kötéllétrán,
könnyáztatta nedves már kispárnám,
haláltáncom az ördöggel is eljárnám.

Mikor végleg feladtam reményem,
csatazaj hallik lentről, keményen,
hát eljött értem tarka köpenyében,
s lehullik rólam minden szemérem.

Megölte őt karddal, és varázsigével,
sárkány eget nézi merev íriszével,
holtomiglan, és holtodiglan,
szól ajkunkról az ima halkan.

Szemed tükrében

Szemed tükrében magam látom,
átderengő holdfény a homályon.
Angyalfény van szempilládon,
vagy ravasz pók, lágy fonálon.

Néha, bizony megfeszülök,
s összetörném ócska tükröd,
kiönteném, mint hazug tücsköt,
masnira kötnék párnacsücsköt.

Rohadt, hazug torz tükör!
Tornádóként rajtam átsöpör,
nyomában marad csömör,
pállott büdös pöcegödör.

Szellőztetem, de hiába,
fájdalom jár csak nyomába.
Nem nő páfrány mohára,
őszinte mosoly vad pofára.

Szemed tükrében magam látom,
átderengő holdfény a homályon.
Angyalfény van szempilládon,
vagy ravasz pók, lágy fonálon.

Szerelmes együttlét

Szemed a szemembe néz,
lelked kútjába merültem,
látványától megrészegülten,
csábítóan édes méz.

Emelkedő pulzus,
parázsló tekintet,
indítja kezedet,
szerelmes inzultus.

Végigszalad testemen,
itt-ott lelassulva,
mindent lángra gyújt ma,
elakad leheletem.

Lényed közelében,
mindenem megremeg,
vér ereimben pezseg,
hosszú hajad ében.

Nem, nem jössz még közelebb,
akarásom kínom korbácsolja,
már párnámat szorítom zihálva,
ágyunk egyre fülledtebb.

Cshhsss.. mondod mosolyogva,
magunknak állj-t parancsolsz,
időnk tenger, nem kapkodsz,
hajam szénaboglya.

Csak némán nézel,
beszél helyetted tested,
csábít meztelen öled,
lassan kivégzel...

Majd ajkaddal ajkamra hajolva,
hűs szellő, lágyan megérint,
vonzódás tüzünk éled itt,
rózsás, nyelveinknek játéka.

Barangolni indulsz végre,
völgybe le, s dombra fel,
szívem szíveddel felesel,
kéjes tekintet, éj sötétje.

Várakozás többé nem gyötör,
tél után is jő tavasz,
felnyögsz, és szádba harapsz,
beteljesedő édes gyönyör.

Őrült, ősi, vad bujaság,
húsod a húsomba hatol,
extázisunk egybecsatol,
égbe kiáltó sikoltás...

Élet

Időnk életünkkel terhes,
megszülni kész a perceket.
Percre perc, és napra nap,
az élet körforgása megmarad.

Ki megszületett, egyszer el is megy,
megöregszik, vagy sem, egyre megy.
Eljön mindünkért a kaszás,
ez a dolga, nem tehet mást.

Ó a kezdet és a vég!
Fátylon átszűrődő fény,
ezer arcú emberlény,
ülj le hát ide mellém.

Csendesedj el, figyelj befele,
rajtad (is) múlik élted kimenetele,
sorsodnak nálad van útlevele,
milyen pecsétekkel van tele?

Nyári Budapest

Néma csendben izzad a város,
izzadságfolyama mindennel határos.
Eső után sóhajtozó körúti fák,
púposodó sínek menti aszfalthurkák.

Szaunává változik minden tere,
árnyékba búvik veréb, rigó, gerle.
Pattanásig feszült idegrendszerek,
vagy bárgyún néző ernyedt emberek.

Lomhán lüktet az Andrási ütőere,
csatornából felbüfög a pokol lehelete.
Állatkertben kérődik egy teve,
csak neki nincsen melege.

Minden uszoda sűrű húsleves,
benne anyuka ázik, háromgyerekes.
Mama tekintete, s apa söre jeges,
gyerekeik élvezik, ez örvendetes.

Megáll szorgalmas, és rest,
vizet inni, hideget, fél literest.
Hiába jön el az est,
sótól ragad minden test.

Hát ilyen vagy te beste!
Te nyári Budapesti este.

Lélekhúrokon haiku

Lelkem húrjait
rezegtetik soraid
felhangolódom.

aludt pihent oly
sokáig, hogy most végre
dalra fakadjon.


kicsit rekedt még
karcos is, mint az óbor.
nemsoká jól szól.


szabad pacsirta
világgá dalolt szálló
lélekhangjai

Anyának lenni

Anyának lenni nagyon jó,
bár néha van izgulni való.
Boldogság tölti el szívemet,
ha mosolyogni látom gyermekem.

Ha valami baja van, nekem is fáj,
mindenki megkapja ami jár.
Nem számít hogy hány éves,
örökre közel van a két lélek.

Megszületik, cseperedik,
kúszik-mászik, cserfeskedik,
okosodik, értelmesedik
később sokat szemtelenkedik.

Majd eljön az az idő is,
mikor kirepül a fészekből,
leválik szépen a szülőktől,
megrészegülve a felhőktől.

S te ott állsz, nézed a röptét,
felé szálló viharfelhőt, mi sötét,
s szíveddel neki szorítasz,
mert erős ő, nem mamlasz.

Bátran állja mindig a sarat,
hisz amit kapott, az jó alap.
Bármit hozzon is elé az élet,
örömöt, kihívást, nehézséget.

Anyának lenni örök szerep,
bár a gyermek felcseperedett,
külön él, és külön utakon jár,
ha rágondolsz, a melegség átjár.

Gyermekünket ajándékba kaptuk,
kiért felelősséggel tartozunk,
s ha jól végeztük dolgunk,
szabad röpte a jutalmunk.

Életdéli utazás

Jöjj velem egy időutazásra,
merülj el velem a múlt bugyrába,
megérteni, semmi nem volt hiába,
igy lehetett megérkezni a mába.


Kezdetben volt a nyitottság,
őszinte, teljes kitárulkozás,
mesés világra rácsodálkozás,
felfedezőkedv, boldog várakozás.

Mindig azt adtad, amid volt,
ölelést, csókot, őszinte szót,
sosem rosszat, csak a jót,
batyudból minden mogyorót.

Refr.:
Valahol, életed egy reggelén,
jöhet az első refrén,
Nem hiána élek én!
Isten néz mindenki szemén.

Azt nézted, hová adhatsz,
van-e akit betakarhatsz,
mosolyoddal felvidíthatsz,
éhes száj, kinek enni adhatsz.

Cserébe nem vártál semmit,
csak egy érzést. Réges-régit,
nem evilágit, hanem égit,
megfoghatatlant. Mégis földit.

Adtál, és örökkön adni akartál,
az ötletekből ki nem fogytál,
kicsit láthatatlanná váltál,
s mindig tele lett az üres tál,

Refr.:
Valahol, életednek delén,
jöhet újra ez a refrén,
Nem hiána élek én!
Isten néz mindenki szemén.

Kihívással sosem bujócskáztál
velük bátran szembeszálltál,
s bár igen sokszor hibáztál,
mégis mindig talpra álltál.

Bíztatásért bíztatást nem vártál,
többet adtál, mint mit kaptál,
bántó kézbe bele nem haraptál,
magadban, befelé vicsorogtál.

A szíved tiszta képet mutat,
jobban értékeled az igazat,
a néha sajgón fájó őszinte szót,
mint a simogatva hazudót.

Refr.:
Valahol, életednek delén,
jöhet újra ez a refrén,
Nem hiána élek én!
Isten néz mindenki szemén.

Idővel jött pár pillanat,
mikor bezárult a szív.
majdnem megszakadt,
a világból semmi nem maradt.

Üresen vízhagzottak a lépések,
a remény kietlen tájakon szédelgett,
teste-lelke összetörve, elgytörve,
inkább halva, sem mint élve.

Álomföldön kiterülve,
mélyen nihilbe merülve,
tetszhalottként lebegve,
ki tudja miben reménykedve.

Refr.:
Valahol, életednek delén,
jöhet újra ez a refrén,
Nem hiána élek én!
Isten néz mindenki szemén.

Nem evilágból származol,
nem ez az igazi otthonod,
haza mikor jutsz, nem tudod,
de még itt kell maradnod.

Itt kell magad összekanalazni,
újragyúrni, lebontani, újragyúrni,
ésszel-szívvel-lélekkel haladni,
torzó helyett Embert alkotni,

Ne öntsd ki a fürdővízzel a gyereket,
keresd azt, ami jó benned,
így építsed újra jellemed,
mindent szabad, mindent lehet.

Kész volt- e a világ rád,
értették-e, mit szíved ád?
Szeretni akartál, s szeretve lenni,
nem több, nem kevesebb. Csak ennyi.

Fiamnak gyermeknapra

Oly "sok" éve megszülettél,
életünknek ajándéka lettél,
mosolyokat hoztál mindenki arcára,
örömöt és békét, a háborgó világba.

Repülnek a napok, repülnek az évek,
bú, vagy bánat az idővel semmivé lett,
én már csakis a szépre emlékezem,
ugye ez nem az alzheimerem? :D

Örülök, hogy életem része vagy,
ugye tudod, hogy csoda vagy?
Boldog vagyok, ha reád nézek,
mert egymáshoz közel a két lélek.

Jelképesen gyereknapon köszöntelek,
bár rég elhagyta a tojáshéj a fenekedet.
Kirepültél, önálló felnőtt férfivé értél,
ám szívedben, örökifjú gyermek él.

Az élet harcaiban te is résztveszel,
s ez nem mindig örömmel tölt el.
Néha az ész a szívvel felesel,
benned viszont ott a jel,
ésszel élj, de a szíveddel.

Hol van az igazság!?

Milyen nemzet az, hol a jog az úr,
mit kitalált néhány kényúr,
vagy pár arctalan úri ficsúr.


Hol nem becsülik az életet,
sem az erkölcsi értékeket.
Hol nincs helyes példamutatás,
csak hazugság, és képmutatás.


Hol fejed felett hoznak döntéseket,
önző, egyoldalú rendeleteket.
Hol nem emelheted fel büszkén fejed,
s szégyellni kellene emberségedet.


Hol nyakatekert indokokkal,
egymásnak ugrasztanak családokat családokkal,.
Hol a felfújt vak büszkeségünk,
elvakít, hogy egymástól külön élünk.


Hol van az igazság,
nincs csak gazság?

Sárkányeregetős haiku

A sárkányomat
eregetem nevetve,
vele repülök.

narancsos színe
lángot vet a kék égre,
s bodor felhőkre.

kicsik kacagnak
hangosan, majd boldogan
utánafutnak.

szárnyak nélkül mi
nem repülhetünk, csakhogy
szabad a lelkünk.

felnőtt, és gyermek.
sárkányt fog eregetni.
Szép szimbolika.

Séta a Tejút alatt...

Felnéztem tegnap éjjel a holdra,
és beleszédültem a csillagokba.
Megérintett a végtelen,
az ember oly védtelen.


Hatalmas a mennybolt,
s én oly parányi,
reám hullt csillagpor,
nincsen mit szépítni.

Balra, Göncöl a szekerét tolta,
amott egy kis csillag, néz a Plejádokra.
Aztán arrébb a Mars szíve vérzik,
s Szaturnuszunk gyűrüje fehérlik.

Az Anteres Jupiterrel táncot jár,
a sarokban a Sarkcsillag muzsikál,
oly zenét, mit isten nekik komponál,
mire a tücsök elképedve odébbáll.

Hajnalig tartott ez az égi mulatság,
míg a Nap rájuk nem vetette sugarát,
nagyot reccsenve szólt a hajnal hasadás.
elmentek aludni sorban, ám lesz folytatás.

Este, mikor feljön újra az Esthajnalcsillag,
a Nagymedve csendesen brummoghat,
s Androméda ködén át, kiskutya ugathat,
a móka reggelig újra folytatódhat.

Írnék ...

Írnék most verseket,
szépeket, és sokat,
buzgón a nyelvemre
tolulnak a szavak.


El is kezdtem leírni
őket szép sorjában,
ne maradjanak bent
isten tarsolyában.

Ám ahová képzeletem
most szabadon elszáll,
megfoghatatlan életem,
leírhatatlan táj

Minden csupa szépség,
ezer féle színárnyalat,
vakító fényesség,
nem is látok árnyékokat.

Sehol semmi rémség,
vagy valamilyen vakfolt,
nem kell a segítség
ilyen eddig nem volt.

Magában van a teljesség,
nem is hiányzik semmi,
végtelen óceán, föld, ég,
jó ebben elmerülni.

Hajnali filózás...

Néha megmutatkoznak általam a rímek,
olyan is van, hogy ezek csak rémek....
Mégis, azt szeretném megtudni,
erre a hullámra hogy lehet felülni?


Van, hogy elég, hogy ha hagyom,
van mikor nagyon kell akarnom.
Van, mikor fityiszt kapok cserébe,
s egy rím sem ugrik be elmémbe.

Azt mondd meg, hát kérlek szépen,
irányt mutass, válaszképpen,
hogy ha kint sehol se lelem,
magamban a rímeket ugyan, hol keressem?

Ölelés

Jó a világ bolondjának lenni,
minden embert szívből átöltelni,
meghökkenteni, tompaságból kiütni,
láttatni, hogy lehet nyitott szívvel élni.


Az ölelés egy olyan kincs,
(fán ne keresd, mert ott nincs!)
szikla hasadékában se leledz,
folyó s tó aljában se mereng.

Ám ha szemed nyitva tartod,
előbb-utóbb megtalálod,
ott lesz a másik ember szemében,
ölelő karjában, s szívében.

Merj hát bátran bolondnak lenni,
isteni kegyelemmel vidáman élni,
s ne feledd el másnak megmutatni,
ölelő karod kitárni, mosolyod ragyogtatni.

Férfi és Nő

Férfi és Nő páros tánca,
maga az élet csodás játéka,
egyet jobbra, ketőt hátra,
mosolyogva továbbszállva.


Hullámozva libben a szoknya,
kíséri koppanva a cipősarka,
elkapja a férfi ölelő karja,
odahúzza, megöleli, kifordítja.

Csábos mosoly, igéző pillantás,
ez csak külcsin, vagy valami más?
Macsó nézés, meg erős tartás,
felszín alatt igazi határozottság.

Vezetni, s vezetve lenni,
együtt, és külön is menni.
Dolgunkat csak tenni, tenni,
s közös táncunkban megpihenni.

Vasárnapi tekergés

Két keréken szép a nyár,
fogy az út, és zöld a táj.
Bringa kormány kezembe simúl,
a nyereg meg a fenekembe gyógyul... :D
(ne tessen most kérem röhögni,
nem tudom ezt máshogy leírni! :D )
Napocska süti arcomat,
szél borzolja hajamat.


Sok szép után jött kis fekete leves,
de ez nem szegte tekergő kedvemet.
Alkotás úton, pár őrült barom,
frászt hozná rám, de nem hagyom!
Nyomja a gázt, tégla van cipőjében,
ha kivágnak elé, hogy fékez idejében!?

No de tekertem továb, kérem szépen,
hogy a szüleimhez kiérjek idejében.
A távból kicsit kummantottam,
a dimbes-domboson vonatra pattantam.
Majd megint két keréken tepertem,
senki ne vágjon ki elében!

Le is értem hamarjában,
Anyám serénykedett a konyhában.
Sütött, főzött, ebéddel várt,
néha agyamra ment.. de ez nem árt.
Majd kimentünk a kertjébe,
bringakosaram meg is telt izibe.

Került bele uborka, szöllő, cukkini,
Anyaaaaaa! Ki fog ennyit megenni?
De ő csak ment, s szedegetett némán,
nem korholt, nem is nézett énrám.
Tudom, e két sort más már leírta,
örökérvényű mégis az alapja.

Szedtem fűszernövényt is hamar,
megtölthesse ételeim zamattal.
S apám kerekedő szemétől kísérve,
csalánt is szedtem, a krumplipürébe.
Hazaértem, gazdagon megrakott kosárral,
eszem a szedret, fanyalgó pofával.

Fáradt voltam, mégis jó volt tekerni,
csak a versrímeket nem győztem léírni,
mert persze amíg vígan tekertem,
jöttek a verssorok sebtében.
Volt mit nem is bírtam megjegyezni,
elmentem aludni, csóközön! Mára ennyi.

Gyilkos galóca

A Gyilkos galóca azért jár bocskorban,
akár egyedül van, akár csokorban,
hogy ne halld meg ármányát,
életedre törő vad szándékát.

Jöhetne akár meztéláb is,
ismerjük! Vagy legalábbis
ha be nem is mutatkozik,
vizsgálatkor hazugsága elbukik.

GomBArangolás

A rengeteg nyári esőtől a gomba,
mindenütt nő, hegyekbe, halmokba.
Sok az idén az Őriáspöfi,
lesz belőle gombapöri.


Az ottan egy Szömörcsög,
orra alatt mit szörcsög?
Jönnek páran pettyesek, és galócák,
szépek, de meg ne edd! Mert hazavág....

Fehér színű a Cafrangos,
a Légyölő meg piros,
a "ragadozó" Párduc, barnás,
a Citrom a bokor mellett sárgás.

Kivétel a védett Császár, és a Piruló pajtás,
húsz perc főzés kell neki, semmi felhajtás.
Külön most nem írok a Gyilkos galócáról,
verset kapott tőlem már a múltkor.

Fa lakó az összes tapló gomba,
van pár kedvencem, példáúl a Géva,
a bordó Májgomba,(olyan is a tapintása),
Lepketapló, és Pecsétviasz gyógyászati célra.

Gombák királynője nekem a Vargánya,
föld alatt a Szarvasgomba lesz a párja.
Rengetegen vannak a tinórúék is,
a Céklától, az Aranyon át a Változékonyig.

Friss eső után a mezőn a Szegfű nő,
kaszálhatja Sári, Julcsi, Jenő és Benő.
Ki ne maradjon kedvencem, a Róka,
krémlevesként kerül fel az étlapomra.

Jönnek még "galambék", hosszú tömött sorban,
tarkállik tőlük az erdő nagyon mosolyogva.
Dióízű, Mézszagú, Varashátú, vagy Ráncos,
Kékhátú, Fűzöld, Barnulóhúsú, "játékos".

Klasszikus külsejű az Őzláb,
némelyik tányérnyi legalább!
Ott van még a sok-sok féle Laska,
ki alacsonyabban nő, ki pedig magasba.

Árvégú fülőke szára meg van csavarva,
és persze kucsma formájú a Kucsma.
Létezik még a Rizike,
megnézem, hogy ízlik-e.

Vannak gombafajok mik védettek,
járj utána, mielőtt leszeded!
A felsorolásból sokan kimaradtak,
ezen fajok csak ízelítőt adtak.

Van, ki kalaposékat csak fotózza,
néhányan keresik tudományos célokra.
Van, ki kosarába szedi mosolyogva,
s otthon megfőzi, s beteszi a pocakba.

Ébredj MAGYAR!

Mindenki látja, mindenki hallja,
akár akarja, akár nem akarja,
mégis süketen-vakon csak hagyja!?
Mikor lázad föl végre a népünk,
vagy e gyengeség az örökségünk!?
Hol a magyar szív, és hol az erő,
a tett! Mert a duma nem megnyerő!

Hol marad a nemes magyar virtus,
ki azt mondja az elnyomóknak:kuss!
Hiteltelenek, rablók és kényurak,
hol van, ki nekik végre utat mutat!?
Petőfink forog sírjában,
Batthyány meg kriptájában.
Hiába ömlött egykor sok hősi vér,
ha az utókor semmit nem remél.

Ébredj MAGYAR! Ébreszd fel magad,
gyermekeidnek így ugyan mi marad!?
Megvesznek mindent s mindenkit kilóra,
Ébredj MAGYAR! Ütött az óra!
Eladják földjeink, és mindenünk,
csak hagyjuk, és semmit nem teszünk!?
hol marad így saját felelősségünk,
nyílt tekintetünk, egyenes gerincünk!?

Gólyavándorlás

Borongós ősz közeleg,
csontjaimban érzem,
gólyacsapatok gyülekeznek,
kint a mezőszélen.


Tetőkről a gólyacsaládok,
szülők, és foltos csőrű ifjak,
hogy ha lenne valami ok,
még biztos maradnának.

Tóból gyűjtenek még békát,
benn állnak a sásban,
azt mondják majd:Viszlát!
Indulnak nyár derekában.

Átkelve Boszporusz partján,
megjelennek Isztambul egén,
e gólyafelhő, szédítő látvány,
megkapó, törékeny tünemény.

https://www.youtube.com/watch?v=A-Hp61Dd7Ps

Világ-OOOMMM

Eddig magam bezártam,
ám karom most kitártam,
gyere hát te nagyvilág,
elfogadom, mit isten ád.


Jól vigyázz! E szavak hazugok!
Nem vagyok én megvilágosodott,
s bár lelkem érti már lényegét,
mégis elkerülném a szenvedést.

Szabadságra vágyunk,
s felvesszük rabláncunk.
Repülni szeretnénk,
és félünk, leesnénk.

"Furcsák vagyunk mi, emberek,
egyik szemünk sír, a másik nevet."
Nézünk, s mégsem látunk,
mekkora csoda is világunk.

Ne kövess, mert meglehet,
magam is tévúton révedek,
itt a földön, az ég alatt